Amikor a black fridayt végre túlragyogja az aranyvasárnap

I. évfolyam 15. szám | Első karakter
2019. december 19.

Constantinovits Milán | Black Friday

Élvezettel figyeltem, ahogy léptem nyomán kirajzolódik lábnyomom a friss hóban. Már akkor is jó érzés volt jeleket hagyni magam után, főleg azon a szentestén, amikor a Tóth Árpád sétány kandeláberei sárga fénybe vonták utunkat. Szokás volt ugyanis, hogy karácsony napján hosszabb sétára indultunk testvéreimmel és nagymamámmal, míg szorgos kezek díszítették otthon a fenyőt, és helyeztek el alatta titokban matchboxot, legóvárat, kisvasutat, vagy amire épp gyermeklelkünk áhítozott.

Ezen az estén a sétány egyik padján egy ütött-kopott maskarában, nagy szatyorral, rettenetes vörös ábrázattal gubbasztó alakba botlottunk. Pontosabban botlottam, ugyanis kedves nagymamám terelt volna tovább, ám én makacsul megvetettem lábam a hatalmas szürke kabát előtt. – Mit csinál a bácsi itt? – kérdeztem némileg számonkérően, nagymamámra nézve, az illendőség okán még rá is bökve a padon ülőre.

Mielőtt szegény nagyi bármit is felelhetett volna, a bácsi rám emelte tekintetét, és egészen megnyugtató hangon válaszolt: – Én csak várom az angyalokat, hogy útba igazítsam őket. Elmondom nekik, melyik gyermek hol lakik, kinek mit vigyenek a karácsonyfa alá. – És bácsi, már hozzánk is megjöttek az angyalok? – tudakoltam az ötévesek minden mohóságával. – Lehetséges, bizony! Meg kell nézni… – A szakállrengeteg mögött egy mosolyt is felfedezni véltem, de ez már kevéssé érdekelt, mert rángattam is tovább nagymamámat, hogy mielőbb hazaérhessünk.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés