Nép, nemzet, zene

A zene sok hülyeséget áthidal a nemzetek között – Szarka Gyula (Ghymes) a Mandinernek

2019. április 10. 14:08
A nemzetek közötti hülyeségek áthidalhatók, de ettől még a magyarságnak és különösen a felvidéki magyaroknak össze kell fogniuk és ki kell állniuk magukért – mondja Szarka Gyula a Mandinernek. A felvidéki, 35 éve működő Ghymes gitáros-énekese eddigi pályafutásáról, a népi zene és kultúra fontosságáról és a magyar identitás őrzéséről beszél lapunknak. Az interjú során még a zenélésbe is belekezd a Mandiner munkatársával – lásd videónkat!

Honnan jön a zene szeretete? Hogyan indult a pályád?

Nagyapám nádszegi cigányprímás volt. Nádszeg egy nagy falu Dunaszerdahely közelében. Volt egy nagy zenekara még a hatvanas években, nagyon keresett és ismert zenekar volt a környéken. 

Maradtak még cigányzenekarok a faluban?

Sajnos nem igazán, mert ezt a munkát gyakorlatilag kihúzták alóluk. Mindenki mással foglalkozik, és esetleg mellette zenélgetnek. Pedig nagy kultúrája volt. Olyan időszak is volt, amikor két zenekar is játszott a faluban.

Nálunk sem volt ez másképp. Három zenekar egy ezerhatszáz fős településen, Nagyölveden. Mindenki zenél a családban?

Érdekes módon nem. Csak Tamás és én. A szüleink beírattak bennünket zeneiskolába valamikor régen. A „zenekarosdi” csak a főiskolás évek alatt kezdődött.

De az egyből a Ghymessel?

Tulajdonképpen igen.

Az első nekifutás egy saját szórakozásra összeállt banda volt a kollégiumban. Na meg a lányokéra.

Az sem utolsó szempont. 

Nem bizony. Akkor, a nyolcvanas évek elején kezdett átszivárogni hozzánk a táncházmozgalom Magyarországról. Nehéz volt összeszedni egy zenekart, hiszen a Felvidéken még nem volt divatja. Mindenki popzenét akart játszani. Akkoriban egy brácsost szerezni nem volt egyszerű. Amikor az első próbát megszerveztem Nyitrán, megbeszéltem egy zongoristával, hogy ő megpróbálja ezt a brácsa-ügyet. Aztán szóltam Tamásnak, hogy jöjjön el egy próbára, mire a brácsás jelöltnek inába szállt a bátorsága, nem jelent meg a megbeszélt időpontban, ezért kimentünk egy kocsmába, és megettünk egy rántott sajtot. Így végződött a Ghymes első próbája. 

Idén pedig 35 éves a banda…

Bizony, március 24-én volt a jubileumi koncert a Kongresszusi Központban, Budapesten. 

Kossuth-díj, platinalemezek, aranylemezek, több mint háromezer koncert, külföldi utak.

Sokat jártunk külföldre. Amerikától, Japánon keresztül a Közel-Kelettel bezárólag. A Közel-Kelet inkább a kalandról szólt, mintsem a zenélésről. Elmentünk Petrába. Tevével kellett odamenni egy szűk kanyaron keresztül. Akkor még nem tudtam mi az a Petra, de éreztem, hogy a történelemnek egy olyan emblematikus helye, amit az ember csak ritkán láthat. Akkor még Szaddám Huszein volt a vezető Irakban. Szaddám Huszein szervezte a fesztivált, hogy népszerűsítse magát. Senki sem akart menni a Felvidékről, mi meg elmentünk, nagy kaland volt. Egy másik alkalommal Bagdadban jártunk, busszal utaztunk a sivatagban. A sofőr azt mondta, ha nem adunk plusz pénzt, kikapcsolja a légkondit. Mondtuk, hogy nem adunk, kibírjuk. De volt egy ukrán táncegyüttes, akiknek azt mondta, hogy megáll és nem folytatja az utat, ha nem adnak pénzt. Azok voltak aztán az idők!

Szarka Gyula gitáron, énekkel; hegedűn kísér Nagy Csomor András, lapunk munkatársa

 

Harmincöt év után mi motivál, hogy folytassátok? Honnan az ihlet?

Az a motiváció, hogy ha elmegyünk játszani, akkor mindenhol nagy szeretettel várnak bennünket, és telt házas koncertek vannak. 

Zeneileg nem nehéz megújulni? 

Mindig megújulunk. Sokat dolgozunk külön is. Tamásnak és nekem is vannak külön lemezeink. Sok színházi zenét írok mostanság. 

A népzenei ihletés megmaradt?

Persze, nem is kérdés.

A magyar népzene a sajátunk. Anyanyelvi szinten kell tudni. Miből induljak ki, az angolszász zenéből?

Ez a mi örökségünk. Ráadásul még gyűjteni is voltam. Amikor idős emberekkel beszélgettem, az mindig nagy hatással volt rám. A reneszánsz és a népzene világából nem tudok kibújni, nem is akarok. Írtam egy darabot a békéscsabai színháznak „Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány” címmel. Akarva akaratlanul is „reneszánszosra” sikerült. Igazi Mátyás-mese, így a kor meghatározta a stílust. Van, aki tudatosan ír zenét, én ösztönből. 

Jó irányba halad a táncházmozgalom?

Szerintem igen. Van tere, és a köztudatban is egyre nagyobb jelentőséggel bír. Nyilván tragikus, amikor velem egykorú emberek egyáltalán nem ismerik a népdalokat, nótákat. Azok a dalok, amelyeket az általános iskolában tanultunk, nagyon „könyvszagúak” voltak. Ezért kezdtük el a gyermekkoncerteket. A „bennünk van a kutyavér” és a „csak a világ végire” lemezek. Az volt a cél, hogy jobban felkeltsük a gyermekek érdeklődését a népzene iránt. Bevittem a gitárt és együtt énekeltünk. Az a fontos, hogy megszeressék a zenét, megtanuljanak néhány dalt, amelyeket húsz év múlva egy pohár bor mellett is el tudnak énekelni. És bizony nagy sikere volt ezeknek a koncerteknek, velünk „üvöltötték” a gyerekek a dalokat. Ráadásul közönséget is szereztünk így, hiszen azok a gyerekek mára felnőttek, és ők már a saját gyermekeiket hozzák a koncertjeinkre. A sikert úgy lehet megbecsülni, ha az ember kitapossa magának az odavezető ösvényt. 

Látsz különbséget a szlovák és a magyar zenepiac között?

Nem ismerem a szlovákot. Régen volt Pozsonyban is klubunk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több szlovák ember jár a fellépéseinkre.

A zene sok hülyeséget áthidal a két nemzet között. 

Ha már itt tartunk, hogy látod a magyarság helyzetét a Felvidéken? Van pozitív elmozdulás a rendszerváltozás óta?

Nem jó irányba haladunk, az biztos. Tíz évente ötvenezerrel kevesebben vagyunk magyarok a Felvidéken. Ez egy folyamatos tendencia. Ha ez így folytatódik, akkor néhány év múlva elfogyunk. Nem leszünk. Ráadásul nincs normális képviseletünk a parlamentben. Nem kell hozzá nagy ész, hogy az ember megjósolja, előbb-utóbb képviselet nélkül maradunk a parlamentben. 

Széthúzunk, jó magyar szokás szerint. 

Így van. A partvonalon kívülről nehéz bármit is elérni. Amíg egység volt, addig röhögve volt 10-12%-os magyar képviseletünk a szlovák törvényhozásban. Egy ilyen eredménnyel lehetett valamit kezdeni. Végeredményben a jogainkról van szó.

Ha nem a magyarság jogai, hanem önös érdekek képviselete vezérli a politikai elitet, akkor sok jóra nem számíthatunk. 

Úgy látod, ez a helyzet?

Nézd, az nyilvánvaló, hogy én a nemzeti vonalat erősítem. Nem egy vegyes pártra, hanem egy, de csak egy erős pártra van szükségünk, amely képviseli az érdekeinket. Ha a magyarlakta területek jók a szlovák társadalomnak, akkor legyünk mi is jók a számukra. Adják meg a nyelvi jogainkat, a kulturális önrendelkezést, autonómiát. De most már ott tartunk egyébként, hogy az is hőstettnek számít, ha valaki magyar iskolába íratja a gyermekét. Rengetegen vannak, akik magyar létükre szlovák iskolába adják a gyermekeiket. 

„Ha szlovák iskolában tanul, jobban tud majd érvényesülni” – régi nóta ez, és még mindig fújják. 

Ha szlovák iskolába íratjuk gyermekeinket, s ha összefogás helyett továbbra is egymást marjuk, ez egyenes út az öngyilkosság felé. 

Én úgy látom, a felvidéki, de úgy általában az elcsatolt területeken élő magyarok közül sokan nem tudnak különbséget tenni állampolgárság, nemzetiség és anyanyelv között. Egyszerűbben fogalmazva: nem értik, hogyan lehetséges az, hogy ők Szlovákiában laknak, mégis magyarok. Sok ember fejében még mindig nem áll össze a kép. Hogyan lehetséges ez harminc évvel a rendszerváltás után?

Nagy a kisebbségi komplexus a felvidéki magyarokban.

Sokkal keményebben, határozottabban kellene kiállnunk saját magunkért. Ha elmegyünk Erdélybe, ők sokkal erélyesebben hallatják a hangjukat. Pedig mi sem vagyunk rosszabbak. Van úgy, hogy sokkal keményebben kellene fellépnünk. 

Érdekes kérdés ez, hiszen a másik oldalon a szlovákok is egy nagy kisebbségi komplexussal küzdenek. 

Persze, ez így van. Nagyon ocsmány, igazságtalan módon történtek a területrendezések. Ez máig nem szül jó vért. Vagy legyen szó akár a kitelepítésekről. A dolog lényegét tekintve, ez is Trianon bűne. És az nem igaz, hogy nem kell erről beszélni. Igenis beszélni kell róla.

Elképzelhető a szlovák-magyar megbékélés úgy, hogy alapvető erkölcsi kérdéseket nem rendeztünk, nem történt bocsánatkérés az elmúlt század bűneiért, vagy úgy, hogy a Beneš-dekrétumok érvényben vannak? Ez lenne a kősziklára épített ház? Takarózhatunk-e azzal, hogy ez már régen volt?

Nem tudom. Azt sem tehetjük, hogy folyamatosan háborúzunk. Nem érdemes, nem lehet. Ha már így alakult a dolog, akkor nyilván békés viszonyra kell törekednünk. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az első lépést a többségi nemzetnek kell megtennie, hiszen ő teheti ezt meg. Ha egy felnőtt társadalom megérti azt, hogy van itt egy őshonos kisebbség, akkor nekik kell gesztusokat tenni felénk, hogy az a kisebbségi nemzet jól érezze magát abban az országban. Persze ez is lehet visszás, mert ha az adott kisebbség nagyon jól érzi magát abban az országban, egyszer csak elkezdhet asszimilálódni. Jó példa erre Ausztria. Igaz, ott kevesen voltak magyarok. Summa summárum, ha már így kell élnünk, fontos, hogy teljes értékű állampolgároknak érezhessük magunkat. Nem tudjuk, a határok hogyan alakulnak majd a jövőben, hiszen a történelem nem egy lezárt dolog.

A történelem végén soha nincs pont.

Láttunk már karón varjút. 

Meg varón karjút is. Isten mentesen a háborús viszonyoktól, nincs is erről szó, de az kutya kötelességünk, hogy megmaradjunk magyarnak. Ha valaki magyar, akkor a gyermeket magyar iskolába kell adnia. Ez nem egy nagy feladat. Ha nem így tesz, az a gyermek elveszett. Identitászavarban szenved majd, és egyáltalán nem lesz fontos neki a saját kultúrája, nemzeti hovatartozása. 

A szlovák parlament március 27-én elfogadott törvénymódosítása értelmében bírságolható lesz a magyar himnusz nyilvános éneklése. A legszomorúbb az egészben, hogy magyar képviselők is megszavazták a törvénymódosítást. Van ennél lejjebb?

Egy római hadvezér szerint nem a gyávaság a legnagyobb bűn, hanem az ostobaság. Ha a szlovák törvényhozásban lenne politikai tapasztalat és intelligencia, akkor tudhatnák, hogy ezek után gyakrabban és hangosabban fogjuk énekelni a magyar himnuszt. A nemzet árulói pedig itt vannak közöttünk. Pénzért még ezt a törvényt is megszavazták. Júdás is elárulta Jézust harminc ezüstért. Nincs új a nap alatt. Egyetlen esélyünk van: a nemzeti összefogás.

Mit gondolsz a szlovák elnökválasztásokról? Menyhárt József visszalépett, Bugár elindult. Čaputová ugyan tett gesztusokat a magyarok felé, miután az MKP közvetve visszalépett a javára, mégis merülnek fel aggályok vele kapcsolatban.

A politikusok mindig tesznek gesztusokat választásokkor. Ezt a politikai hozzáállást ismerjük. Én személy szerint nem tudtam, kire szavazzak. Sokan Čaputovát ajánlották, de én nem tudom igazából, ki ő. Maga az a tény, hogy több mint egy tucat ember indult a választásokon, komolytalanná teszi az egészet. Ez egy vicc. Ha egy Szlovákia méretű országban két-három az államfői tisztségre alkalmas személy indul, őket többé-kevésbé meg lehet ismerni. Tizenöt embert azonban nem lehet megismerni. Azt tudtam, hogy kit nem szeretnék, ezért elmentem szavazni. Az nyilvánvaló, hogy szélsőséges, magyarellenes erőket nem szerettem volna a hatalom közelébe engedni. 

Zuzana Čaputová egyfelől tett ígéreteket a magyarok felé, meglátjuk mi lesz belőle. Ha azonban hátrébb lépünk, látjuk, hogy egy olyan elnökjelöltről beszélünk, aki a Brüsszel-V4 kérdésben Brüsszel pártjára kíván állni, amennyiben úgy hozza a sors. 

Így van. Nem a nemzetek Európájában gondolkodik, hanem Európai Egyesült Államokban. Ez sajnálatos. Soha nem voltam még ennyire tanácstalan. Ezért mondom, hogy ha nem szakadt volna ketté a magyarság, akkor egyértelmű lenne, kire kellett volna szavaznunk. Megkockáztatom, hogy akár reális eséllyel is indulhatna magyar jelölt az elnökválasztáson. Legalábbis megmutathatnánk az erőnket. Azt hiszem, ha egyszer lesz egy nagy lebőgésünk, és senkit sem tudunk majd a törvényhozásba küldeni, mert két szék közül a pad alá esünk, akkor jöhet majd valaki, aki újra össze tudja fogni a felvidéki magyar közösséget. Így, külön-külön ez erőtlen. Ismered azt a mesét, amikor az apa a halálos ágya mellé hívja gyermekeit, s ad nekik egy-egy rőzseágat, hogy törjék ketté? Áganként könnyedén sikerül, de amikor egy egész rőzsenyalábot kell széttörniük, egyikőjüknek sem megy.

Egyenként könnyű préda vagyunk, de ha együtt maradunk, nem támad meg a farkas. 

Látsz valakiben lehetőséget, aki ezt a feltételes vezetői szerepet képes lehet betölteni?

Elképzelhető, hogy van ilyen ember, de nem szeretnék nevekkel dobálózni. 

Öt évet tanítottál is, igaz ez régen volt már, de úgy tűnik, van ami nem változik. Hogyan lehetséges az, hogy tizenhárom év a közoktatásban nem elégséges arra, hogy megtanítsa a magyarokat szlovákul, ellenben angolul két-három év alatt megtanulunk. Másrészt a történelem oktatás terén a szlovák kerettanterv mintha csupán mérsékelten ragaszkodna a tényekhez. 

Ez mindig így volt. Ezt először az egyetemen tapasztaltam. František Rákóczi és a többiek. Nem tisztázták, hogy az említett személy bizony magyar volt. Mai napig, ha elmész egy múzeumba, foghatod a fejed azoktól a történetektől, amelyeket ott mesélnek. Az nem baj, hogy lefordítják ezeket a neveket, de nem tisztázzák, hogy ők magyarok voltak, például Matej kráľ. Egyszer szlovák zenészekkel utaztunk haza, ahol Mátyás királyról vitáztunk. A szlovák kolléga biztosan és ellentmondást nem tűrően tudta, hogy Mátyás király anyja, Szilágyi Erzsébet szlovák volt. Egy kicsit vitatkoztam vele, de aztán ráhagytam, mert láttam, hogy teljes meggyőződéssel mondja ezt. Az jó, hogy legyen szó akármelyik királyról, ők azt magukénak is tartják. Hiszen ha jól érezték magukat a magyar korona alatt, az egy jó dolog. A probléma az, ha a történelmet hamisítják. Egyébként az anyaországban sincs rend a fejekben a történelmi ismereteket tekintve. Amikor az „Álmos legendája” című balett zenét írtam, a Soproni Petőfi Színház felkérésére tartottam egy közvélemény-kutatást. Sajnos kevesen ismerik a mi gyönyörű eredetballadánkat. A Kalevaláról viszont mindenki hallott. Jó példa a zentai csata is. Óriási jelentőségű hadi siker volt. Megemlítjük, de a mohácsi vészről százszor többet beszélünk, tanulunk.

A vesztes csatáinkat szeretjük megsiratni, a sikereket pedig elfeledjük.

Zentánál európai sikert arattunk, Európa megmenekült az iszlám hódítástól, és nem tudom, hogy mi lett volna, ha akkor tovább maradnak a törökök. 

Írtál Zentáról egy rockoperát.

Így van. Esztergomban a Bazilika előtt lesz a bemutatója augusztus 14-én. Kiváló zenészek, énekesek szerepelnek majd benne. Vastag Tamás, Stéphanie Schlesser, Szomor György, Kósa Zsolt, Békefi Viki, Nagy Gábor és sokan mások Pataki András kiváló rendezésében. Várunk mindenkit szeretettel.

Ha már a zentai történet: van párhuzam a jelennel?

Véletlenül lett. (nevet)

Nyitófotó: Szarka Gyula FB

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés