A cikkemet megvitató rendezvényre – mások mellett – elhívták a velem írásban vitatkozó Schein Gábort. De engem nem.
Alapvetően jelentéktelen és kisszerű, de – megítélésem szerint – a magyar valóságot modellértékűen jellemző történetről írok. Velem esett meg, de ez nem kérdőjelezi meg jellemző mivoltát – a személyes jelleg csak a hitelességet fokozza.
2019. március 25-én a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) rendezvényt tartott „Füst Milán Páholy Füst Milánról” címmel azzal a céllal, hogy eloszlassa az íróval kapcsolatos tévhiteket. Hírlevelük meghívójának szövege egy internetes hivatkozást közöl, amelyben „a vitaindító Gerő András cikkről és Schein Gábor válaszáról” lehet olvasni. A rendezvényre – mások mellett – elhívták a velem írásban vitatkozó Schein Gábort. De engem nem.
Ezt a Mazsike néhány elnökségi tagjának szóvá tettem. Egyetértettek azzal, hogy ez így nem helyes. Egyikük írásban, másikuk szóban felkért arra, hogy menjek el, és üljek be a kerekasztal résztvevői közé. Odamentem, és a Mazsike elnöke közölte velem: erről szó sem lehet. Hallgatóként részt vehetek, de szereplőként nem, és ez a megoldás értelemszerűen számomra nem volt elfogadható. A rendezvény egyébként alig váltott ki érdeklődést – a résztvevőkön és a szervezőkön kívül úgy 15-16 ember jelent meg.
A Mazsike hírlevele által vitaindítónak nevezett cikk eredetileg arról szólt, hogy a zsidó származású Füst Milán naplójában és levelezésében rengeteg antiszemita kijelentést tett, és – nem kétségbe vonva írói kvalitásait – helyesnek gondolnám, ha a zsidó identitás pozitív kiteljesítésében érdekelt Magyar Zsidó Kulturális Egyesület az általa működtetett Füst Milán Páholy nevet megváltoztatná.
Annak idején Schein Gábor velem vitatkozva azt fejtegette, hogy Füst Milánnak kétségtelenül antiszemita sztereotípiákban fogalmazott, de nem tekinthető antiszemitának. A köztünk lévő vita a HVG.hu-n zajlott. Schein – tartalmi eltéréseinktől függetlenül – nem tartotta be a civilizált polgári kommunikáció íratlan szabályait, mivelhogy nem azon a fórumon vitatkozott velem, ahol a vitaindító cikk megjelent. Most már egy olyan vitahelyzetet is elvállalt, ahová a vitapartnert el se hívták. Sőt, úgy tűnik, hogy csak így vállalta el a szereplést. Bármelyik eset áll is fenn, ennek tudományetikai olvasatát már nem is minősítem.
Súlyosabb eset a Mazsike elnökének magatartása.
Az illető a pártállam, a „puha diktatúra” politikai apparatcsikja volt; ott alakult ki politikai szocializációja. A rendszerváltozás után a szocialista párt – ahogy ők mondanák – „kulturális vonalra” helyezte, most pedig egy szekuláris civil zsidó szervezet elnöke.
A Mazsike elnökének viselkedése a Kádár-rendszer legrohadtabb nyilvánosságpolitikájának hű leképeződése. Úgy szervezett meg egy vitát, hogy előadónak nem hívta el azt, akinek írása – a Mazsike hírlevele meghívójának szövege szerint – a vita kiindulópontját szolgáltatta. Ez kísértetiesen emlékeztet engem arra, amikor a pártállamban egy-egy magyar értelmiségi nézeteit bírálták – a nélkül, hogy az illető a magyar nyilvánosságban vitahelyzetben ismertethette volna a maga álláspontját.
Szerencsére a helyzet ma nem ugyanilyen, hiszen a sajtószabadság működése ezt kizárja. Ebből azonban nem következik az, hogy a Mazsike elnökéhez ez a felismerés eljutott volna. Ő úgy gondolja, hogy egy vita akkor korrekt, ha kiiktatja a lehetséges vitapartnert. Diszkriminál, ami egy szekuláris civil zsidó szervezet hagyományának elvileg nem lehet része, merthogy rossz időkre hajaz, azonban annál inkább szerves tartozéka a pártállam politikai szocializációjának.
Ami neki a régi szép idők igézetét jelenti, az számomra a régi ronda idők valóságát idézi fel. Akárhogy is nézem, ez ma – az elnök magatartása miatt – egy létező civil, szekuláris zsidó szervezet nyilvánossághoz való viszonyáról, nyílt antidemokratizmusáról szól. Amivel nem értünk egyet, azt kizárjuk.
Sok minden látszik ebből az esetből.
Például az, hogy elvtárs nem vész el, csak átalakul. A probléma itt az, hogy az adott elvtárs nem eléggé alakult át. Tudjuk, hogy sok volt kommunistából demokrata lett. Itt nem ez a helyzet. Vannak olyan kommunisták, akik antidemokraták voltak, és azok is maradtak.
A Mazsike, amikor megírtam azt, hogy nem helyes, ha egy dokumentáltan antiszemita módon fogalmazó emberről nevezik el a maguk egyik fórumát, közleményt adott ki, amelyben többek között azt írta: „Három évtizedes működésünk során soha, semmilyen formában nem tettünk különbséget tagjaink és szimpatizánsaink között sem világnézetük, sem politikai elkötelezettségük, vallásosságuk vagy éppen származásuk alapján, és nem is fogunk”.
A Mazsike elnöke eljárásának fényében ez a szöveg maga a képmutatás.
Diszkrimináció és képmutatás – a magyar valóság egyik modellje.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint soha nem fog létrejönni egy Orbán Viktor–Magyar Péter-vita.
A Petőfi Irodalmi Múzeum igazán méltón ünnepelte idén a hetvenedik születésnapját: az évforduló alkalmából rendezett háromfelvonásos kiállítássorozat nemrég nyílt záródarabja a magyar irodalom legendás naplóíróit állítja a középpontba.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Kivételek azért lesznek, és az ukránoknak is gratulál az orosz elnök!
A tömeg nem fideszes, miépes, csurkista vagy orbánista, hanem „keresztény és magyar”, akik egy bő ezeréves identitás kontinuitására építenek. Ungváry Zsolt írása.
