Csakhogy a kiegészítő biztosítást nem lehet anélkül bevezetni, hogy előtte valaki (a politika) el ne döntené, mi tartozik bele a minden járulékfizetőnek és eltartottnak járó alapcsomagba. Ennél fundamentálisabb és húsba vágóbb politikai döntés az egészségügyben nincs – nem véletlen, hogy az Orbán-kormány úgy fél tőle, mint a tűztől. Ha túlságosan szűkre szabják az alapcsomagot, abból népfelkelés lesz; de valójában nem is nagyon lehetséges úgy meghúzni a határt, hogy jelentős tömegek és komoly hangerővel bíró betegcsoportok ne érezzék kisemmizettnek magukat.
A szóban forgó aktust a magyar politikai osztály a rendszerváltás óta tolja maga előtt – mint az ún. szociális népszavazás megmutatta: nem is ok nélkül –, a Fidesznek (vagyis a kormánynak, vagyis Orbán Viktornak) pedig láthatóan a harmadik kétharmad sem adott elegendő bátorságot hozzá. Így hát Nagy Anikó valójában a lehetetlenre vállalkozott, amikor a legfontosabb koncepcionális kérdések megválaszolása és mindenféle háttérszámítás híján is összeállított egy ötoldalas vázlatot arról, hogyan is működhetne nálunk a krónikus finanszírozási válság egyik lehetséges megoldása, a kiegészítő biztosítási rendszer. A dolgozat kormányzati fogadtatása az előzményekhez méltó volt, amit a kiszivárgott hírek szerint Kásler személyes sérelemként élt meg, és a konzervatív-keresztény-paternalista hagyományoknak megfelelően a beosztottján igyekezett megtorolni – alighanem ez (is) vezetett a lemondáshoz.”