A gyurcsányizmus relativizálása elfogadhatatlan

Épp, amikor az uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés a nemzet jobbik felét mobilizálja (itt írható alá a kezdeményezés), az egykor szebb napokat látott ex-miniszterelnök kimaxolta a legrosszabb pártállami időket idéző nemzeti öngyűlöletet. 

Gyurcsány a DK szavazóbázisát jelentő, legfeljebb kétbites gondolkodásra képes, könnyűszerrel manipulálható tömegek legalantasabb ösztöneire játszott rá. A gyurcsányi cinizmus természetesen ebben nem merült ki, a kritikákkal szemben teljes mellszélességgel védte meg az ominózus videót, miközben négyszázezer külhoni választópolgártól féltette az országot.

Négyszázezer olyan magyar állampolgártól, akinek az Orbán-kormány adta meg a lehetőséget, hogy újra a nemzetközösséghez tartozás felemelő érzését megtapasztalhassa, miután 2010 előtt legjobb esetben is a politikai haszonszerzés eldobható eszközeiként tekintett rájuk Budapest. Ekképpen Gyurcsány alantas demagógiája sem érzelmi alapokon áll, ez csak a felszín,

Ha végigtekintünk a DK elnökének eddig pályafutásán, abszolút önazonosságot tapinthatunk ki a határon túli magyarokhoz való hozzáállásában.

Emlékszünk 2004. december 5-re, nem felejtjük el azt a megosztottságot és aljas gyűlöletkampányt, amit a 22 millió román munkavállalóval szemben folytatott az akkori MSZP-SZDSZ-kormány. Ezért sem nem kívánhatunk soha vissza egy olyan rendszert, amely tétlenül tűri, hogy a köztársasági elnökét megalázzák, hogy Szlovákiában magyarellenes nyelvtörvényt léptessenek életbe, és rendszeres legyen a civil és rendőri erőszak a Vajdaságban. Sajnos túl jól emlékszünk még a román nemzeti ünnepen koccintó Medgyessyre, aztán Göncz Kingára, a béna kacsaként vergődő külügyminiszter asszonyra vagy az IMF-kottából játszó, külpolitikai függetlenségének látszatára sem adó Bajnai-kabinetre. Természetesen idén is kijutott a gyűlölködésből, Gyurcsány egy jóízű ukránozással rúgta be a kampánymotort, majd a kolozsvári videóval a lehető legsötétebb eszközökkel mérgezte meg a közgondolkodást és határokon átívelő szolidaritást.

Gyurcsány és hívei nehezen emésztik meg, hogy 2010 óta nagyot fordult a világ. A nemzet fogalmát és jelentőségét a kormányzati politikai újra beemelte a szimbolikus térbe, ami a közgondolkodás formálásának ösztönzőjévé is vált. A társadalom kötőszövetei között megjelent az egészséges nemzeti identitás, az összetartozás érzete;

Az elmúlt időszak vitathatatlan érdeme az is, hogy a nemzetpolitika a jelképes dimenzió mellett nagyon is valós intézkedésekben is testet ölthetett: a határon túl indított magyar oktatási programok (mint a Mathias Corvinus Collegium külhoni képzései), a pedagógusoknak nyújtott támogatás, a Petőfi- vagy Körösi-ösztöndíjak, a kisebbségi kultúrafinanszírozás kézzel fogható és évek óta fájó hiányt kompenzálnak.

Ezzel a konzekvens és hatékony nemzetpolitikával szemben nem is igazán definiálják magukat az ellenzéki pártok, a sztereóban megjelenő kormánykritika e külpolitikai területet kevéssé érinti. Egyedül a DK kérdőjelez nyíltan meg olyan konszenzuális értékeket, mint a nemzet határokon átívelő összetartozása, a magyarság Kárpát-medencei sorsközössége.

A levitézlett pártelnök természetesen jól tudja, a nemzetellenes húrok pengetésével kormányon sajnos egy fél országot, ellenzékben legalább a parlamenti küszöb eléréséhez szükséges néhány százalékot kiválóan meg lehet vezetni. Mindig lesznek olyanok, akiket tudatlanságból, rosszindulatból, politikai szervilizmusból mozgósítani képes a magyart a magyar ellen fordító kampány. Ennek megtapasztalására elég csak expedíciót tennünk a Facebook DK-sok uralta kommentmocsarában: „Hát ne is szavazzanak ide,élősködnek rajtunk... Ugassanak otthon a saját országukba !!” vagy: „Aki Romániába, Ukrajnában született az nem magyar” és:  „Miért tartsuk őket is el? Ha szeretne támogatást, költözzenek haza Magyarországra.” (sic!)

Gyurcsány már számos ponton kiírta magát a közéletből, az őszödi beszéd, a 2006 őszi brutális karhatalmi fellépés vagy a határon túli magyarsággal szemben a gyűlöletkártya módszeres és szenvtelen kijátszása már önmagában egy politikai karrier végét kellene jelentse.

Az ellenzék megújulásra való képtelenségét, teljes impotenciáját tükrözi, hogy még mindig tényező lehet a magyar politikumban. Ezért közös felelősségünk, hogy minden olyan kezdeményezést és politikai akaratot elutasítsunk, amely a Gyurcsánnyal való kiegyezésre irányul, a vele való tárgyalást szalonképes és tolerálható lehetőségnek tartja. A gyurcsányizmus relativizálása továbbra is elfogadhatatlan.