„A Népszabadság-ügy rengeteget árt”

Mindenki túltolja – Prőhle Gergely a Mandinernek

2016. október 12. 14:38
„Vannak országok, ahol a nyilvánosságnak nagyobb az ereje, mint nálunk” – mondja Prőhle Gergely arra a kérdésünkre, a németeknél miniszter maradhatna-e az, aki helikopterezik, aztán le is tagadja. Az Orbán-kormány korábbi diplomatája diplomatikusan kritizálja a kvótakampányt is, hiszen „néhány ezer ember befogadása, még ha muszlim is, nem rengeti meg az országot”. A Petőfi Irodalmi Múzeum leendő főigazgatója elmondja azt is: nem Wass Albert-mániás, kánonnak pedig épp elég jó ma is a „Pál, Kata, Péter, jó reggelt!”. Mert lehet erőlködni mindenféle kulturális kánonokkal, az élet könnyen kicselezi a felsőbb akaratot. Interjúnk.

Rájöttünk: nem Rogán, Spéder vagy Mészáros Lőrinc... Ön áll a Népszabadság hirtelen bezárása mögött!

Gondolják? Amikor nemrég, életemben először egyébként, a címlapjukra kerültem a Wass-akarat című cikkel, az lett volna a lap számára a vég kezdete? 

Bizony! Nem volt túl hízelgő cikk! De ha a viccet félretesszük: mit szól a Népszabadság-ügyhöz?

Azt, hogy rengeteget árt. Akkor is, ha csak gazdasági megfontolások állnak mögötte...

Ennyire ne legyen cinikus!

Van a mondatnak egy másik fele: akkor meg főleg, ha politikai döntés van a hátterében. 

Az ország legnagyobb példányszámú politikai napilapja volt még mindig – nehéz elhinni a gazdasági döntés-magyarázatot.

Nehéz, de információ hiányában nem tudom állítani, hogy erdogani tempóval csapkod a magyar kormány az ellenzéki sajtó felé. Azt viszont tudom állítani, hogy az ügy mindenképpen rengeteget árt az ország renoméjának. Egy sor jó intézkedést és fejleményt nyakon vág egyetlen pillanat alatt.

Amikor meghallotta, hogy volt, nincs, eltűnt a legnagyobb ellenzéki lap, mit érzett az egykori berlini nagykövet?

„Na, mi lesz ebből már megint!” Ezt. Kevésbé cizelláltan. Miközben azért a legnagyobb hetilap és a legnézettebb tévécsatorna inkább ellenzéki mivolta továbbra sem a sajtószabadság végveszélyét jelzi. Ettől még nem jó, hogy megszűnik a lap. Mondom ezt úgy is, hogy múzeumigazgatói kinevezésemről szóló írásukhoz nem olvasták el a pályázatomat. Jött viszont rögtön a politikai ejtőernyős-megfejtés, meg a Wass Albert körüli hajcihő.

Ha valaki hülye ötletnek tartja a Wass Albert-jelenség vizsgálatát, az nyugodtan mondja azt, hogy a Prőhle hülye ötlete

 

Amikor Petőfi Irodalmi Múzeum-főigazgatójává avanzsál, plusz Wass Albert-kiállítást akar, az tényleg úgy fest: jön a fideszes és vége a múzeum eddigi egyértelmű minőség-központúságának.

Mindenkit meg kell fosztanom ettől az illúziótól. A Wass Albert-ügyhöz: a pályázatom 20 oldalából 5 sorban fölvetettem, nem kellene-e megnézni: egy politikai vonatkozású irodalmi kultusznak milyen okai, előzményei vannak. Ennyi történt. Messze nem fontos ennyire az egész, amennyit rágódunk rajta.

Tehát az is lehet, hogy mégsem lesz Wass Albert-kiállítás a PIM-ben?

Bármi elképzelhető, de inkább az, hogy tágabb összefüggésben lesz. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a Trianon utáni erdélyi irodalom mit termett, az alkotók és a művek egymáshoz való viszonya is érdemes a vizsgálatra. Ott volt Kós Károly, Tamási Áron, Nyirő József, vagy a legzseniálisabb, Bánffy Miklós. Érdekes lenne megtudni, miért lett kultusza egyiknek, miért nem lett a másiknak.

Románozásban Wass volt a legerősebb és ő élt a legtovább, egészen 1998-ig. Ezért, nem?

Lehet ilyen egyszerű választ is adni, de egy múzeum éppen annak járhat utána, mi kell még a kultusz kialakulásához. Ennyiből azért még nem feltétlenül áll össze. 

Ön olvasott Wass Albertet?

Néhányat igen.

Vélemény?

Vegyes életmű. Van benne jó és van nagyon rossz is.

Ha négy gyerekének egyike megkérdi, melyik Wasst olvassa, mit mond?

Talán a Farkasvermet ajánlanám. Vagy A funtineli boszorkányt. 

Utóbbi tényleg jó. Adjátok vissza a hegyeimet? Ahhoz mit szól?

Nem tudom, nem olvastam. Félreértés ne essék: nem vagyok szenvedélyes Wass Albert-olvasó. S noha arra az öt sorra hivatkozva rögtön jöttek a vádaskodások, hogy engem a PIM-be beküldtek és azt is megmondták, miről kell kiállítást tartani, még csak ilyen sem volt. Sem küldés, sem megmondás. Ha valaki hülye ötletnek tartja a Wass Albert-jelenség vizsgálatát, az nyugodtan mondja tehát azt, hogy a Prőhle hülye ötlete. 

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének hetedik évében azért érthető, ha lábra kapnak ilyen küldős pletykák, főleg, hogy eddig Balog Zoltán államtitkára volt, aki a PIM élére is kinevezte.

Ezért hoztam nyilvánosságra a pályázatomat. Elolvashatja bárki. Az irány egyébként fordított volt. Én mentem be Balog Zoltánhoz azzal, hogy meg szeretném pályázni a PIM-et. Úgy ráadásul, hogy addigra ezt már meg is beszéltem E. Csorba Csillával, a jelenlegi főigazgatóval, aki most nem pályázott. 

 

Arra tippeltünk volna, hogy ha megunja a közigazgatást és a külpolitikát, valami zeneit keres magának. Remek billentyűs, míg irodalommal nemigen foglalkozott az elmúlt évtizedekben.

Irodalommal nem úgy foglalkozik az ember, ahogy a zenével. Utóbbi hallható, előbbi viszont csendes foglalatosság egy kicsinyke szobában. Föl sem vetődött egyébként, hogy zenei intézményt pályázzak meg. Annyi történt, hogy volt egy hetem, amikor helyettes államtitkárként nagyon rossz minőségű államigazgatási papírokkal kellett foglalkoznom. Tartalmatlan és rossz nyelvezetű dokumentumokkal. Az ember persze ne érzékenykedjen, ha az államigazgatásban dolgozik és persze volt ilyen korábban is, ez tehát nem rendszerkritika; de attól még elég hervasztó élmény, hogy természetesnek mondható abban a közegben. Azon a héten Méhes György századik születésnapját ünnepelték a PIM-ben, Balog Zoltán helyett nekem kellett odamennem. Megnéztem az aktuálisan futó kiállítást. Jó szövegek, lelkes munkatársak... Azt persze tudtam, hogy egy kiválóan működő intézmény. Mindez felébresztette a váltás gondolatát. Ott volt Csorba Csilla is. Tudtam, hogy volt már egy eredménytelen pályázat. Pünkösd szombatja volt ráadásul...

Hopp! A lángnyelvek! Rossz szövegek, jó szövegek!

Ugye! Kezdjük érezni a súlyát! Mondtam tehát Csillának: „Olyan jó hely ez. Keresik az utódodat. Szerinted lenne értelme, hogy megpályázzam?” Azt mondta: igen. 

A munkatársaknak tehát nem kell félniük, hogy repülnek, hogy felforgatja a rendszert.

Nem. Épp ezzel mentem be Balog miniszter úrhoz is. Hogy lehetne itt egy egyenes történet, amikor békés, olajozott az átadás-átvétel, amikor nyugalom van és normális működés, különösen annak fényében, hogy korábban sem tolakodtak a főigazgatói székért. 

És tényleg valaki a politikából kellett? Szakember ennyire nem volt?

Amikor 1998-ban közigazgatási államtitkár lettem a kulturális minisztériumban, nagyon sok hozzáértő, szakember ismerősöm volt, akit megkerestem: vállaljanak már el egy intézményt. Nem ment. Akármilyen jó szakemberek voltak, vagy nem akartak „Fidesz-kinevezettek” lenni, vagy nem akarták a nagy intézmény vezetésének felelősségét. Egy olyan sokrétű intézményt, mint a PIM, egyébként nem is feltétlenül irodalomtörténésznek kell  vezetnie. Aki megnézte, hogyan vezetek nagykövetséget, közigazgatási államtitkárként minisztériumot, az láthatta, hogy nem az ostort lengetve akarom a saját rögeszméimet megvalósítani. Ha van kényszerképzetem, az ennyi: az az intézmény működik jól, ahol a munkatársak szeretnek dolgozni és hisznek abban, amit létrehoznak; ahol jó a hangulat, tervezhetőek a viszonyok.

Ez tehát már nem volt jellemző a kormányzati munkára. Nyilván nem néhány rossz minőségű irat okoz egy ilyen váltást. 

Semmilyen megrázó kudarcélményem nem volt, de igaz, ami igaz: a nagypolitikai koncepcionális döntések, a stratégiai gondolkodás varázsa az én szintemen már nem érzékelhető. Egyrészt: a távlatos társadalompolitikai tervek jók az Emmiben. Nem igaz, hogy rasszisták; nem igaz, hogy a szegregációt támogatják; nem igaz, hogy nem küzdenek ellene. A családpolitikai elképzelések is szépek. A felsőoktatás nemzetköziesítése őrült fontos dolog. Mire azonban ezek a helyettes államtitkári szintre eljutnak, rövid távú, apró-cseprő feladatokként jelennek meg, amelyek, bevallom, egyre kevésbé kötöttek már le.

A külpolitika, a diplomácia mintha még mindig lekötné. Semmilyen tisztsége nincs épp, a minap mégis egy nagy német talk-showban csatázott a luxemburgi külügyérrel. Milyen alapon?

A németországi médiában való jelenlétem teljesen független attól, hogy éppen mit csinálok a magyar államigazgatásban. Azért hívnak, mert berlini nagyköveti éveim óta ismernek, nem azért, ami éppen a névjegykártyámon áll. A műsorvezetőt régóta ismerem, nagyon okosnak és kiegyenlítettnek tartom. Itt viszont térdre kényszerült ő is a szocdem Lea Rosh és a luxemburgi külügyminiszter, Asselborn úr szószátyársága előtt. 

Nem lehet, hogy a magyar kormánynak kifejezetten jót tesz Asselborn? Folyamatos túlzásai, Magyarország kizáratásáról való álmodozása remek ellenségképpé teszik.

De, ez a logika abszolút működik. Ha az ember annyi hülyeséggel találkozik, ahány hülyeséghez nekem már szerencsém volt különféle vitákban, az komoly érzelmi megerősítést okozhat a Nemzeti Együttműködés Rendszere mellett. 

Ez nem baj?

De. Baj.

Már hogy a másik oldali idiótaság elfedi a NER vállalhatatlanságait.

Több szempontból is baj ez. A rövid életű politikai kommunikáció mindig a túlzásokra épít, a normális érvelést lehetetlenné teszi. Ennek vagyunk tanúi pró és kontra. Mindenki túltolja a biciklit. A nyilvánosságnak ez a tulajdonsága egyszer még nagyon visszaüthet. 

A polgári életérzés-modell a Mercedes szerint az volt, hogy anyuka Márait olvas. Ezen érdemes lenne dolgozni.

 

Megy még német talk-showkba? 

Majd eldöntöm, ha hívnak. Beszélgetni mindenesetre továbbra is fogok azokkal, akikkel évtizedek óta beszélgetek rendszeresen, reményeim szerint pedig ebből lehet haszna az általam vezetett intézménynek, de akár a magyar irodalomnak is. Itt van tere a fejlődésnek: külföldi szerzőket Magyarországon bemutatni, magyarokat meg külföldön, Németországban. A Márai-nosztalgia is Frankfurtból indult 1999-ben.

Mi kellett hozzá?

Először is egy jó fordítás. 

Ami Márai esetében simán jobb lehet mint az eredeti: nem valami jók a magyar mondatai.

Ez igaz. Nem is csoda. Grosschmid volt. A korszellem mindenesetre nagyon kedvezett neki '99-ben. Emlékszem, nem sokkal később Berlinben voltam már nagykövet. Látszott, hogy erősen a nagycsaládosság felé tartunk, kellett néznem valami autót, amely jó lesz sok gyerekkel is. Pénzem nem volt Mercedesre soha, de azért benéztem egy szalonjukba. Volt egy ilyen típus. A prospektusára máig emlékszem. Apuka kint focizik a gyerekekkel, anyuka ábrándos tekintettel néz ki az ablakon, kezében pedig az Eszter hagyatéka Máraitól. A polgári életérzés-modell a Mercedes szerint az volt, hogy anyuka Márait olvas. Ezen érdemes lenne dolgozni, megkeresni azt a magyar írót, aki a 2010-es évek végén kifejezheti a korszellemet külföldön is.

Valami migrációs-menekültes?

Nem feltétlenül kortársra gondoltam.

Abban a témában keményen két tűz között volt. Amikor egyháza püspöke, Fabiny Tamás kormánykritikus interjút adott a Mandinernek, mennyivel is csökkentette a kormány az evangélikusok támogatását?

Ha csökkentés nem is volt, látványos növekedés valóban nem állt be.

 Nem mondhatjuk, hogy ide egyetlen embert sem engedhetünk be

 

 

Ez a normális működése a politikának? Hogy véleményekért lehet retorzió, pénzmegvonás?

A hosszúsági, szélességi fokok és a politikai kultúra bizony mutatnak némi összefüggést. Azt sem szeretném persze, ha mondjuk a német politika tisztaságával kapcsolatban nagy illúzióink lennének, de az intézményi kultúra mindenképpen erősebb a hazainál.

Helikopterezős miniszter, aki először le is tagadja a helikopterezést, miniszter maradna a németeknél?

Vannak országok, ahol a nyilvánosságnak nagyobb az ereje, mint nálunk. Maradjunk ennyiben.

Ha így látja is: a nemzetközi kultúrelitben nem ön nem lesz a fekete seggű Fidesz-fasiszta, akire majd ferde szemmel néznek mindig?

Lehet, hogy lesz ilyen. Azért persze remélem, hogy nem lehet engem ilyen egyszerűen lesöpörni az asztalról. Én sem ma kezdtem a kapcsolatépítést sokfelé a világban...

Melyik volt a legjobb csatája migrációügyben? Mondjuk a németekkel.

Margot Käßmannal elég kemény volt. Volt főpüspök az egyházam német részében, ma is Luther-nagykövet, szóval nem akárki. Ő jött nekem erőteljesen. Miközben úgy gondolom én is, hogy bár védekezni, kerítést építeni kellett és kell, de nem lehet teljesen elzárkózni. Nem mondhatjuk, hogy ide egyetlen embert sem engedhetünk be. 

Ön pedig szeptemberig annak a kormánynak dolgozott, amelynek üzenete éppen ez volt.

Akkor is úgy láttam, most is úgy látom: valamit ki kell találni, hogy a valódi humanitárius szempontokat érvényesíteni tudjuk. Persze az ideális az lenne, ha vallásilag, kulturálisan ez illeszkedni tudna a mostani állapotokhoz, de arányok kérdése az egész. Ha valóban menekültekről van szó, néhány ezer ember befogadása, még ha muszlim is, nem rengeti meg az országot. Nagyobb tömegeké igen. Ezért fontos a határvédelem, mert csak úgy lehet szelektálni. Egyébként maga Luther Márton sietett a segítségemre ebben a vitában. A kettős kormányzás-koncepcióval nagy gondolatnak lett a gazdája. A törvények betartatása, a közösség védelme az állam feladata, a felebaráti szeretet gyakorlása pedig személyes vállalás és kötelesség – a kettő pedig élhet egymás mellett. Csak akkor válaszolni kell tudni arra, amikor megkérdezik, hogy „te, Prőhle Gergely, vajon beengeded-e, ha kopogtat az ajtódon?”

Ön beengedi?

Nem szerencsés kérkedni a jócselekedetekkel. Az állami szerepvállalás keménysége mindenesetre ráerősít a személyes odafordulás fontosságára, felelősségére is. 

A kampány 15 milliárdért mire erősített rá? A gyűlölködésre, nem?

A kampány költség-haszon elemzése valóban nem nézne ki túl jól. Az emberek értik ennek az ügynek a súlyát akkor is, ha nem visszük túlzásba a sulykolást. Csupán a józan észre apellálva is. A tapasztalatok ráadásul nagyon vegyesek. Ha megnézzük, hány szír orvos működik ma is Magyarországon mindenki megelégedésére... Az Alföldön például, ahová a legkevésbé sikerül magyar körorvost találni. Láttam ezt Németországban velünk kapcsolatban is. A 2000-es évek elején arról szólt ott minden, hogy „gyerekek, lehettek EU-tagok, de dolgozni nem jöhettek hozzánk”. Amikor kiderült, hogy annál, hogy egyáltalán ne legyen körorvos, még az is jobb, ha tört németséggel beszélő furcsa magyar ember ül a rendelőben, sorra nyíltak a munkaközvetítő irodák. A jelenlegi helyzetet látva ez a forgatókönyv nem zárható ki nálunk sem.

Nyilvánvaló abszurdum az állítás, amelyet legutóbb maga Asselborn külügyminiszter volt szíves a szememre hányni a már említett tévéműsorban

 

Azzal, hogy a népszavazás itthon érvénytelen lett, vesztett-e a súlyából az orbáni vonal Európában; vagy belpolitikai hajcihő volt az egész, és kifele így se, úgy se lett volna hatása?

A közvélemény-kutatás, amely azt mutatta, hogy a magyar népesség 80 százaléka nem szeretné a betelepítést, számomra hathatósabb érvnek tűnik, mint a 40 százalékos részvétel mellett lebonyolított népszavazás. 

Diplomatikus kritika kimaxolva. 

Azért persze elég nagy ellenérdekelt elszánás kellett ahhoz, hogy a több mint hárommilliós szavazótábort valaki csak úgy lesajnálja. Nyilvánvaló abszurdum az állítás, amelyet legutóbb maga Asselborn külügyminiszter volt szíves a szememre hányni a már említett tévéműsorban. Hogy ugyanis a magyarok 60 százaléka nyilvánvalóan szeretné a betelepítést. Amikor az ember ilyet hall, nagyon kell uralkodnia magán, nehogy hirtelen felindulásból zászlókkal és üdvrivalgással kezdje ünnepelni a népszavazás tényét és eredményét. A diplomatikus viselkedésnek is vannak persze előnyei. Lehet, hogy az, amit mondok, nem eléggé sarkos, mindenesetre nem volt például semmilyen direkt összetűzésem a kulturális élet egyetlen jelentős szereplőjével sem az elmúlt évtizedekben. Igaz, az utóbbi időben nem volt velük intézményes kapcsolatom.  

Most lesz, például a Magyar Művészeti Akadémiával?

A PIM-mel kapcsolatban egyszerű a helyzet. Akinek Petőfi Sándor irodalmi öröksége szent, annak mind helye van a Petőfi Irodalmi Múzeum programjában. Én ezt nagyvonalúságként szeretném értelmezni, az ugyanis komoly hiánycikk ma itthon. A másik a humor. Szóval azt remélem, hogy az MMA-val is jól ki lehet jönni – nincs okom mást feltételezni. Ugyanakkor egy slam poetry fesztivál résztvevőinek is helye lehet a PIM-ben. Hallottam persze én is, hogy majd beviszem az MMA alá a PIM-et, meg az ellenkezőjét is, hogy én mentem meg az MMA-tól. A valóságban viszont kialakult mára az a finanszírozási háló, amely miatt nem kell élet-halál harcot vívniuk egymással az intézményeknek. Megvannak a források, a megjelenési helyek. Amire van bizonyos kereslet, azt meg lehet mutatni saját terepen. Amire nincs, azt meg úgyis megette a fene.

Vagy nem. Majd eltartja az állam, ha valami haver vezeti az intézményt vagy lapot.

Amikor a húgom a Zeneakadémiára felvételizett, neki is mondták a haverjai, hogy úgyis felvesznek, hiszen apátok professzor ott. Azért ez nagyon nem így megy. Az első koncerten kiderül, ha valakit protekcióval vettek fel. Az eladott példányszámok, a kattintások száma, a múzeumi látogatók száma...

Nem számít. 888. Magyar Idők... Még auditálva sincsenek.

Lehet, hogy látszólag nem számít, de azok, akik ezzel foglalkoznak, pontosan tudják, mi a helyzet. Azért viszonylag kis ország ez, általában tudni lehet, hogy egy ügyet, műalkotást hol érdemes elhelyezni a magyar univerzumban.

Szóval nem lesz a fideszes kulturális ellenforradalom zászlóvivője.

Nem látom ilyen ellenforradalom jeleit. A retorikai megnyilvánulásokon kívül hol van ilyen?

A minden legyen a miénk-elv médiában, kultúrában nem az? Bulvártévé, napilap, színház: lényeg, hogy hozzánk tartozzon. 

Ha van is ilyen törekvés, amikor kézbe veszünk egy kortárs irodalmi művet, beülünk a Zeneakadémiára vagy az Operába, ami aztán tényleg egy nagy állami tengerjáró, nem ez látszik. Kodály nemrég felújított Székely fonójának előadása igazán lehetne klasszikus, népi, Wass Albert-es valami, de egyáltalán nem az. 

Ez baj?

Dehogy! Ez jó! A tömegfrontokon valóban érvényesülhet a politikai zsákmányelv. A médiában, például. Azokon a területeken viszont, amelyekről tudható, hogy sosem fognak nagy tömegeket befolyásolni, nem látok ilyet. Biztosan vannak lenyúlós jelenségek a kulturális világban is, de összességében lenyűgöző, ami nálunk van, nemzetközi összehasonlításban is.

Lehet erőlködni mindenféle kánonokkal, de az élet könnyen kicselezi a túlerőltetett felsőbb akaratot

 

Szóval nem is kell új, jobboldali kánon?

Kánonnak ma is teljesen jó a „Pál, Kata, Péter, jó reggelt!”, nem?

Most felröhögtünk, de azért ne tegyünk úgy, mintha nem lenne ilyen törekvés. Nyirőt, Wass Albertet csak azért is beszuszakolni a tankönyvekbe...

Törekvés ide vagy oda, az irodalmi kánonok nem így alakulnak. Bele lehet írni a tankönyvekbe sok mindent, de amikor az osztályterem ajtaja bezárul... A saját történelem-érettségim jut erről eszembe. 

Mert?

Mert nagyon korrekt tanárnőnk volt, aki pártállam ide vagy oda, még 1956-ot is úgy tanította, ahogy volt. Nem ellenforradalmazott. A pártértekezletek határozataira, amelyek az akkori kánon szerint a tananyag fontos részét képezték, pedig egyetlen órát sem pazarolt. Érettségin odajött hozzám ez a tanárnő, hogy ugye én szoktam olvasni újságot. Mondtam, igen. Jó. Akkor balról a második tételt húzzam ki. A pártértekezletek határozatairól. B-tételnek pedig megkaptam a kereszténységet. Nekem így lett ötös érettségim, ő pedig nem bukott le a párttitkár-vizsgaelnök előtt. Úgy tűnt, remekül megtanította a pártértekezleteket is. Én meg sokat tanultam a Kádár-rendszer működéséről. Tehát lehet erőlködni mindenféle kánonokkal, de az élet könnyen kicselezi a túlerőltetett felsőbb akaratot. 

***

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 78 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

jó kérdések, jó válaszok
és bízzunk abban, hogy "az élet könnyen kicselezi a túlerőltetett felsőbb akaratot".

Ezt megadom, azokat a könyveket én is olvastam.
Viszont a cikk többi része szerintem rendben volt.

Olvasva a riportot, közben azon gondolkodtam, hogy vajon a veszteségesen működő lapot miért vásárolta meg a svájci lapkiadó, majd ezt követően az osztrák befektető. Azután éveken keresztül a veszteség ellenére tovább működtette, majd az MSZP-nél lévő 27 %-os részesedét is megvásárolta, holott tudta, hogy ezzel teljes mértékben őt terheli a veszteség. Miért? Mi haszna származott ebből? Stumpf András vajon miért nem teszi fel ezeket a kérdéseket? Miért csak a politikai oldalát tolja előre, ahogy ezt mások is teszik? Netán ő vagy mások tudják a választ csak kellemetlen róla szólni?

LÉnyegében én is ezt gondolom, ez a helikopterezés bulvártéma kb. a Borsban elmegy.

A cikk felénél meg kellett néznema forrást, azt hittem, HVG-t olvasok.

Örülnék, ha a magyar kormányban nagyobb súlyt kapna az ilyen megfontolt, kiegyensúlyozott stílusú politizálás, de ne legyen olyan illúziónk, hogy ezt méltányolnák a liberálbolsevikok és kevesebbet hazudnának rólunk. Szükség van Orbán Viktor határozott, célirányos és számonkérő vezetői stratégiájára is.

Arra azért kíváncsi lennék Stumpf úr, hogy mi a problémája az Adjátok vissza a hegyeimet? c. Wass Albert könyvvel? Mit nem lehet belőle átérezni és miben nincs igaza? Alig maradt olyan dokumentum, amely hitelesen bemutatná, hogyan élte meg az akkori magyar társadalom többsége a háborút és a megszállást. Úgy gondolja, hogy azok "bűnös érzelmek voltak? Miért? Vagy úgy véli, hogy mindez már visszafordíthatatlan történelem és felejtsük el? Sajnos visszafordíthatatlan, de miért felejtsük el? Akkor felejtsük el Muhit, Mohácsot, Világost is? Mert a jövő a fontos, ugye? Csakhogy hamarosan mindent elfelejthetünk, ha mindig, mindent feladunk. Ha nem adtuk volna fel és mi is teleszültük volna a "szocializmus" évtizedeit, mint a lengyelek, a rendszerváltozás után az ölünkbe hullottak volna az elveszett "hegyeink".

Van egy nagyszerű felügyelőnk és egy fura, nyilatkozni szerető püspökünk.

Azért a gyűlölet keltő kampány kicsit szíven ütött, szerintem NEM gyűlölet keltő volt, inkább arra volt kihegyezve, h. ha mégis, akkor mi szeretnénk eldönteni, ill. a szabad választásokon általunk megválasztott parlament, h. ki jöhet. Nem tudom, mi ebben a gyűlölet keltés.

Ez egy szegény ország és ha precedens van, ki tudja, mi lenne a folytatás. Ez nem igazán az illúziók kora.

A szír orvos, aki itt végzett, rég magyarnak számít.

Egyébként jó volt olvasni, hallani, én speciel nem tudtam, h. Pröhle ez is és szuper volt!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés