A statisztikai adatok jól mutatják, mi is történik az elmúlt években a Hugo-díj körül: a jelölési szakaszt könnyen befolyásolják a szavazói blokkok, a végső szavazáson azonban már a valós erőviszonyok döntenek. A szavazatokban megjelenő többség pedig finoman azt üzeni a trollkodóknak, hogy távozzanak. Ők viszont nem fognak hallgatni erre.
Több cikkben is foglalkoztunk a ténnyel, hogy a Gamergate után a sci-fi/fantasy-irodalom világában is felütötte a fejét a kultúrharc, ami immár harmadik éve nem akar csendesedni. A jelöltek között idén is túlsúlyban voltak a Puppies-kampányok támogatottjai, de az eredményen ez idén sem igazán látszott meg. Most rövid történelmi áttekintés után a statisztikákat megvizsgálva próbáljuk megállapítani, hogy is áll jelenleg ez a küzdelem, és hogy ki áll nyerésre – már ha meg lehet állapítani ilyesmit. Vigyázat: némileg véleményes tartalom.
A Hugo-díj az SFF-irodalom egyik legrangosabb díja, 1953 óta osztják a WorldConon. A jelenlegi szabályok szerint a WorldCon tárgyévi, előző évi és következő évi regisztrált tagjai (ez idén ötven dolláros költséget jelentett a regisztrálóknak) jelölhetnek műveket, és a tárgyévben regisztráltak szavazhatnak egy sor kategóriában, amelyek közül talán a négy fikciós (regény, kisregény, rövid regény, novella) a legfontosabb, de kapnak díjat szerkesztők, fanzinok, filmek, kérpegények és sorozatepizódok is. A szavazáson aztán egy viszonylag bonyolult rendszer szerint számolják a rangsorolt szavazatokat, és arra is van lehetőség, hogy adott kategóriában ne osszanak díjat, ha az kapna többséget.
A jelenlegi kultúrharc 2013-ban indult, ezzel a blogposzttal, amellyel Larry Correia sci-fi író tulajdonképpen megalapította a későbbiekben intézményesült Sad Puppies-mozgalmat, bár itt még csak rámutatott, hogy az ő művére is lehet éppenséggel szavazni. A Sad Puppies által vallott cél röviden összefoglalva az lett a következő években, hogy a javaslataikkal olyan műveket juttassanak a Hugo-díj jelöltjei közé, amelyek a zsánerek régimódi, könnyed, ismert formáti képviselik, tehát nem „túl irodalmiak”, nincs önmaguk könnyed kalandosságán nagyon túlmutató üzenetük.
A helyzet fokozódik
Az újdonságot aztán az jelentette, hogy 2015-ben az ekkor már Brad Torgersen által vezetett Sad Puppies-kampány, illetve társult mozgalma, az alt right mozgalmat képviselő blogger/író/szerkesztő Vox Day által vezetett Rabid Puppies (RP) minden kategóriában teljes jelöltlistát tett le az asztalra. A kampányok blokkban jelölő szavazói sikeresen töltötték fel a Hugo-jelöltek listáját a kampányokban javasolt jelöltekkel. Végül egy csomó szerző visszamondta az így szerzett jelöltséget, a megmaradt jelöltek közül pedig a A galaxis őrzői című filmet leszámítva senki sem nyert: a csak általuk „elfoglalt” kategóriákban a szavazók döntése alapján inkább nem osztottak díjat.
A kultúrharc akkor lett igazán éles, amikor Theodore Beale, azaz Vox Day is beszállt az egészbe, ő már azzal a céllal, hogy tönkretegye a Hugo-díjat, és ezzel együtt bebizonyítsa azt az általa vallott nézetet, hogy az SJW-k (social justice warriorok, avagy a társadalmi igazságosság harcosai) nem minőség alapján, hanem leginkább egymás között osztogatják a díjat. Vox Day igazi polihisztor: videójátéktervező, SFF-író, zenész, blogger, politikai aktivista, filozófus és PUA; egyben a második ember a történelem során, akit kizártak az amerikai SFF-írók szövetségéből, az SFWA-ból. Hogy miért? Röviden: Day szerint azért, mert arról írt posztokat, hogy John Scalzi blogját kevesebben látogatják, mint amit Scalzi mond; mindenki más szerint pedig többek között azért, mert akkoriban (2012-ről beszélünk) súlyosan rasszista kijelentéseket tett az idei győztesre, N. K. Jemisinre vonatkozóan.
Legyen ennyi elég Vox Dayről: aki akarja, elolvashatja a blogját, megnézheti, hogy mely kijelentései szültek komoly vitát, elolvashatja az általa vallott nézeteket, vagy tehet egy kört tavalyi könyvével, az SJWs Always Lie cíművel, amit én most éppen olvasok, és talán majd írni is fogok róla. A lényeg cikkünk szempontjából röviden: Day célja már egyértelműen nem olyan vitaképes, mint az idén már csak egy hosszabb listát közreadó Sad Puppies céljai (ti. hogy a könnyedebb, műfaj alapjaihoz visszanyúló műveket is értékelje, vagy legalábbis vegye számba az SFF-rajongótábor), hanem az, hogy a politikai korrektség vélt és valós túlkapásai elleni harccal széttrolkodja a díjat, és – nem utolsó sorban – hogy mindenki rá figyeljen. Személye helyett most inkább térjünk át arra, mennyire volt sikeres ez az egész idén.
Igen is, meg nem is
Hogy közelebbről is megvizsgáljuk ezt, szemügyre vesszük a Hugo-díj által idén is kiadott részletes statisztikákat. Ahogy a jelölési statisztikákból látszik, a Puppygate azt használja ki, hogy nevezési szakaszt viszonylag könnyű egy-egy szavazói blokknak dominálnia. Itt ugye az első öt legtöbb szavazatot kapó jelölés kerül a végső shortlistre. Tehát ha van egy csoportnyi (a Puppy-jelöltek által dominált kategóriákat nézve 300-500) ember, akik ugyanazokat a műveket/személyeket/stb. jelölik az összes jelölésre alkalmas (több ezer) megjelent mű közül, miközben a többi szavazó szavazata jóval nagyobb szórásban oszlik meg, akkor világos, hogy ezek a művek ki fognak emelkedni a tömegből. Különösen igaz ez azokra a kategóriákra, amelyek kevésbé prominensek. Itt sok ember nem is szavaz, de mivel a jelöltlista az összes kategóriát lefedi, a szavazói blokkok itt magasan dominálni fognak.
A jelölési szakaszban tehát tavaly és idén is erősen teljesítettek a Puppies-csoportok jelöltjei. A végső szavazásnál viszont nem többezer jelölt között oszlik meg a listák nélkül szavazok figyelme, hiszen a lista immár minden kategóriában leszűkült öt-öt jelöltre. A szavazatok így sokkal fókuszáltabbak lesznek, nincs akkora hatalma a 300-500 fős szavazói blokknak, mint korábban. Az eredmények pedig immár második éve bizonyítják, hogy a WorldCon résztvevőinek többsége egyszerűen nem kér Vox Dayből és a mozgalmából – ami viszont azt is jelenti, hogy a trollkodás részben eredményes. Day célja ugyanis nem az, hogy valamilyen formában megjavítsa a díjat, hanem az, hogy róla szóljon az egész, és ellene szavazzanak az emberek.
Ez pedig történik: azokban a kategóriákban, ahol négy RP-jelölt volt, ott általában az ötödik nyert (kisregény, rövid regény, novella), ahol csak RP-jelölt volt, ott pedig idén két kategóriában nem osztottak díjat, illetve olyan művek nyertek, amelyek minden bizonnyal az RP-szavazatok nélkül is a jelöltek közé kerültek volna, mint Neil Gaiman új Sandmanje, vagy A marsi című film. A legfontosabb kategória persze a regényé: itt a jelölési szakaszban sem tudott olyan dominanciát szerezni a Rabid Puppies, mint más kategóriákban, és nyilván Neal Stephensonnak sem volt szüksége a Puppies-csoportok támogatására, hogy bekerüljön. A győztes végül az az N. K. Jemisin lett, akit Day következetesen félvadembernek nevez – szerinte egyébként épp azért ő nyert, hogy neki bemutathassanak. A trollkodás tehát láthatóan sikeres: az RP-jelölés ugyan nem jelent automatikus vereséget, de győzni csak azok a művek tudnak, amelyek egyébként is népszerűek lennének. A legtöbb kategóriában a „No Award” opció is lenyomja az RP-jelölteket.
Jó művek nyertek idén
Egy ponton azonban gyenge a kampány szervezőjének narratívája. Szerinte ugyanis mind Jemisin, mind a kisregény-kategóriában győztes Nnedi Okorafor írása gyenge minőségű, és csak azért lehet sikeres, mert fekete nők a szerzőik. Most persze véleményes terepre tévedünk – ahogy azt a cikk elején jeleztem –, mindenesetre mindkét művet volt szerencsém olvasni, és mindkettőt remeknek találtam, teljes mértékben érdemesnek a kapott díjakra. Nem voltam például hasonló véleménnyel a regény-kategóriában jelölt Rengeteggel és a Seveneves-zel kapcsolatban: miközben mindkettőt élveztem, mindkettővel kapcsolatban voltak fenntartásaim.
A Hugo-díj tehát továbbra is a kreált kultúrharc terepe marad, ez lesz a helyzet valószínűleg a következő években is. A kép (úgy a retorikai, mind a statisztikai) azonban nem két szembenálló csoportot rajzol ki, akik küzdenek egymással. Nincs két lista, egy a Puppies-jelöltekkel, egy pedig az „SJW’-jelöltekkel, amelyek között eldőlne a küzdelem. Egy lista van, azoknak a listája, akik bevallottan tönkre szeretnék tenni a díjat. Ez a lista tudja dominálni a jelölési szakasz egy részét, a végső szavazásnál azonban rendre elvérzik: ez pedig egy egyértelmű, demokratikus üzenetet fogalmaz meg: a Hugo-díjat odaítélő rajongók/olvasók közönsége nem kér a trollokból. Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem nekik van szükségük önvizsgálatra.
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Az Oscar-jelölt Arco – Fiú a jövőből a remény és a túlélés filmje.
Érdemes lenne felvenni egy új kategóriát az újságírói díjak közé, például a tényfeltáró újságíró mellett simán elférne a „külföldi külügyi szervektől kapott aktákból legszebben legépelt riport” díj.
Ebben a sci-fiben minden adott hozzá.
Hiába taszította le a Titanicot a trónról, ez sem volt elég a legjobb film díjához. Átadták az idei Oscar-díjakat: mutatjuk a nyerteseket, és azt is, mely világsztárok maradtak idén hoppon az Akadémiánál.
Elhalmozza díjakkal az ukrán elnököt az Európai Unió.
Eddig egy nyomorult mukkanásod nem volt a hazai közállapotokról.
Ez egy tudatos csúsztatás volt a Tisza Párt elnökének a részéről, a valóság elferdítése.
