Örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!
„Inkább egyheti plusz nyugdíj, mint újabb fegyverek!”
(Kortárs magyar miniszterelnök a
honvédelmi büdzsé csökkentéséről.*)
Legalább fél éve tart a polgárháborús-háborús feszültség Ukrajnában. Hogy mit lépnek erre a szomszédok? Románia 700 millió lejjel, mintegy 50 milliárd forinttal növeli idei védelmi kiadásait, 2017-re pedig megduplázza a honvédelmi költségvetését, s ezzel teljesíti azt a NATO-elvárást, hogy a tagországok a GDP két százalékát fordítsák erre a célra. Lengyelország – ami már régóta GDP-je közel két százalékát fordítja katonai célokra, és 2014-es honvédelmi költségvetése minden eddiginél nagyobb – felgyorsítja helikopterbeszerzését. És Magyarország? Elkészülnek a tervek szerint mintegy százmilliárdba kerülő új Puskás Ferenc Stadion látványtervei.
Nagyságrendileg ennyibe kerülne a honvédségi helikopterbeszerzés is (a rendőrségi, mentő és katasztrófavédelmi képességekkel együtt elérheti a 150 milliárdot a beszerzés értéke), erre azonban egyelőre nincs pénz. Az év elején előállt az a helyzet, hogy alig volt biztonságosan repülőképes katonai helikoptere Magyarországnak. Miközben impozáns stadionépítési programot valósít meg az ország és 26 milliárdért indít sportegyetemet, a honvédelmi költségvetésünk reálértéken számolva évek óta csökken (2014-ben szinte csak a honvédelem kapott nominálértéken is kevesebbet, mint az előző évben) és a tervek szerint csak 2016-tól kezd majd el nőni évente a GDP 0,1 százalékával.
Ha ránézünk a poszt nyitóillusztrációjára, örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!
Hogy lássuk, hova vezetett mindez, ideteszem a visegrádi országok és Románia dollárban, illetve GDP-arányosan számolt, honvédelmi költségvetését (a statisztikák értelmezéséhez hozzátartozik, hogy a magyar számok nem tartalmazzák a katonai nyugdíjakat, míg a többi országé igen, ez egy körülbelül 30 milliárd forintos tétel):
2012-ben gyakorlatilag annyit költöttünk a hon védelmére, mint a feleekkora népességű Szlovákia, kevesebb mint feleannyit, mint a hasonló nagyságú Csehország, és kilencedannyit, mint Lengyelország. Nincs még egy olyan állam a referenciacsoportunkban, ahol a GDP egy százalék alá esett volna a katonai ráfordítás, és különösen szomorú, hogy itthon éppen a nemzeti szuverenitás fontosságát nap mint nap hangsúlyozó Orbán-kormány idején következett be mindez (pedig a miniszterelnök évek óta rendszeresen beszél a világot átható nagy változásokról, amik a legritkább esetben szoktak teljes békében végbemenni).
A magyar közgondolkodásból – és sajnos a politikai elit gondolataiból – gyakorlatilag hiányzik a katonai veszélyérzet, mintha konszenzus lenne arról, hogy sosem múlnak el a békeévek. Szüleink és a mi nemzedékünk is úgy nőtt fel, hogy nem volt háború Magyarországon, és az emberek hajlamosak ezt a tapasztalatot indokolatlanul hosszú időre kivetíteni. Ráadásul részben még ez a háborúmentesség is illúzió: a '90-es évek délszláv háborúi idején többször is közel kerültünk ahhoz, hogy Magyarország a konfliktusok közvetlen résztvevője legyen – nem beszélve arról, hogy Szentlászló polgárai vagy a Koszovóba vitt vajdasági sorozottak révén nemzetünk közvetlenül is érintett volt ezekben a harcokban.
Az ukrajnai és a közel-keleti történések alapján nem kizárt, hogy egyszer napjainkra is úgy emlékszünk majd vissza, mint boldog békeévekre. Mert csak utólag derül ki, hogy mikor érnek véget a béke évei: a száz évvel ezelőtti történések előzményei, pláne következményei ugyancsak bőséges magyar tanulságokkal szolgálnak. Történtek ugyan pozitív dolgok is a magyar honvédelemmel a mögöttünk hagyott bő évtizedben, ilyen fejlemény például a Gripenek beszerzése és hadrendben tartása, az önkéntes tartalékosi rendszer vagy a Rábaállami megvásárlása, azonban a költségvetés alakulása jól mutatja, hogy az összkép kifejezetten borús. Mert fontosabb volt a tizenharmadik havi nyugdíj, a völgyhíd, a rezsicsökkentés meg az ócsai lakópark. Mert ezek – a katonai kiadásokkal szemben – vagy szavazatot hoznak (ráadásul sok-sok szavazatot) vagy üzletet. És hiába lennének hirtelen százmilliárdjaink a honvédelmünk fejlesztésére, az ehhez szükséges időt nem tudjuk megspórolni. Ezt az elvesztegetett évtizedet már nem adja vissza senki és semmi.
*
*: Ezt emlékeim szerint Gyurcsány Ferenc mondta friss miniszterelnökként 2004-ben, de egy akkori UFi-cikkemet leszámítva nem találok rá más forrást. Ha elhangzott, ha nem: mottónak sajnos hibátlan. Ahogy 2007-ben az A jövő visszahódításában, úgy most tavasszal, a Mandiner.Magyarország honvédelmi munkaanyagában is azt kellett, hogy írjuk, sokkal többet kellene az ország védelmére fordítanunk, ha nem akarunk csórén állni, ha majd egyszer zengeni kezd az ég.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Egy vélelmezett orosz támadás és az emiatt talán bekövetkező problémák miatt vegyünk a nyakunkba most rögtön sokkal nagyobb problémákat? Ungváry Zsolt írása.
A miniszterelnök szerint ez Magyarország és Európa érdeke is.
Mi az orosz minimálprogram, ami még a háborús győzelmet demonstrálja? George W. Bush elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával beszélgettünk.
Ő is a Belgiumban lévő orosz vagyon megszerzéséről ábrándozik.
Romanowski szerint a bíróság új döntése vádirat az igazságügyi minisztérium jelenlegi vezetése és Donald Tusk miniszterelnök kormánya ellen.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Abból már lehet venni ezt-azt.
Az ukrán elnök még meg sem kapta a hitelt, de már kilátásba helyezte, hogy nem is fogja azt visszafizetni.
Lengyelország
Románia
Szlovákia