Fordítva ülni a Lovasin (Bayer Zsolt) − Mandiner négyévértékelő XI.

A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult; rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.

*

Bayer Zsolt: Fordítva ülni a Lovasin

„Az anyád jól főzött
Szerette apádat
Amíg az dolgozott
És jelentős kakákat
Pakolt hozzá a 
Világ nagy kakához”

A mi zenénket és dúdolni valónkat mégis csak Lovasi András írta meg. Fújtuk mi persze, odaadással, hogy „ha én rózsa volnék”, de azért az még sem igazán a miénk. Ugyanis a történelem – tudjuk jól – vén piás, s ahogy öregszik, ráadásul egyre agresszívebbre issza magát. És unalomig ismétli ostobábbnál ostobább történeteit. Ebből következően nem az elmúlt négy év, hanem a mi létezésünk legnagyobb teljesítménye, hogy felismertük a „Világ nagy kakát”.

Amit megírt a Lovasi. Nekünk. És ellenünk, persze. Ugyanis a „Világ nagy kakához” mégis csak kétféleképpen lehet viszonyulni. Úgy, hogy ez a végzet, és muszáj beletörődni. És akkor ezt kell elnevezni szabadságnak. És lehet tőle undorodni, s közben görcsösen ragaszkodni hozzá.

A másik út – vállalom – küldetéstudatos. Hogy ez nem végzet, ezen lehet és kell változtatni, bizony: ellen lehet szegülni. A másik világból nézvést biztos úgy tűnik, hogy ez ellenszegülés a szabadságnak. Ebből a világból meg úgy, hogy ellenszegülés a „Világ nagy kakának”.

Az ellenszegülés életünk, s elmúlt négy évünk legnagyobb teljesítménye. S hogy ismerjük a vén piást is, így aztán nem hiszünk a hülye történeteinek. Nem akarjuk lerombolni az egész világot, mint az utánunk jövő trónkövetelők, nem gondoljuk, hogy meghalt az Isten, de azt sem, hogy majd a szabad piac és a melegházasság. Mert ez így együtt a „Világ nagy kaka”. És abból a másik világból az öniróniánk sem látszik, pedig…

„Mire volt végre egy csillag
Már lehozta más
Mire kiértem a hídra
Már mindenki beugrált”

…Pedig mégis csak ez volna a mi alapélményünk. De legnagyobb teljesítményünk, hogy nem engedtük eluralkodni ezt az érzést. Pedig beugrálhattunk volna. És akkor most béke volna meg büdösség. Meg Fletó és Vona Gábor maga. Önirónia nélkül. A vén piás összes régi történetébe belemeredve.

„Számítás megtalálva
Ellenfél nincs komoly
Nincsen tét igazából
Talán ha elkárhozol”

Most ez van. A Lovasi haragszik is érte. Én pedig büszke vagyok rá. De azért elkárhozás ügyben lenne egy megjegyzésem. Mi vagyunk az utolsók, akik komolyan veszik (ismerik) Ortegát (is). Ő pedig azt mondta: az emberiség cselekedni mindig a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta. S ez egészen addig így volt, ameddig meg nem jelent a történelem színpadán a tömegember. Mert attól fogva az emberiség már méltányolni is csak a rosszat tudta.

Nohát: mi vagyunk azok, akik visszatértünk a régi hagyományhoz. A jót méltányoljuk. Még akkor is, ha olykor a rosszat cselekedjük. Ráadásul nem is mindig. Ez a gonoszság szemüvegén át nézve nyilván a képmutatás maga. A mi szemüvegünkön át viszont olyan, mint az ötezer éves erkölcsi princípium.

(p.s.: Helyesbítek: ez bizony egészen pontosan csak 2014 éves erkölcsi princípium. S az ilyenkor kötelességtudatból fanyalgóknak mondom, szerényen: az is szép kor ám!)

A szerző a Magyar Hírlap publicistája.