Barcsay Tamás: A románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem

Önnek van arisztokrata öntudata?

Mi az, hogy arisztokrata öntudat? Persze, a család történelmi szerepe miatt van ilyen identitásom. Emlékszem, kisgyerekként sokat nézegettem Barcsay Ákos erdélyi fejedelem metszetét, kérdezgettem, hogy miért van ugyanolyan neve, mint nekem. Körül voltam véve a családi történelem emlékeivel, ami természetesen nyomot hagy az emberben. Ettől viszont még nem kell önteltnek és arrogánsnak lenni. Az, hogy hova születünk, önmagában véve csak egy szerencsejáték.

Bánffy vagy Barcsay?

Az én nevem Barcsay – és semmi szükségem nincs rá, hogy más család érdemeivel dicsekedjek –, bár a két család évszázadokon keresztül többször összeházasodott. Barcsay Ákos fejedelemnek is a harmadik felesége Bánffy-leány volt. Meg is van Bánffy Ágnes fejedelemasszony  pecsétje – mindig furcsának találtam, hogy volt ideje ilyen szép pecsétet csináltatni, amikor olyan rövid ideig voltak házasok. Bánffy Dénesnek, Bonchida átépítőjének Barcsay-felesége volt. Szóval én nem vagyok Bánffy, bár a nagyanyám Bánffy-leány volt, a testvére pedig Bánffy Miklós, az író. Sok Bánffy van amúgy, de közeli rokon nem nagyon van már köztünk. A Barcsay-családnak is több ága van, mi a fejedelem édestestvérének vagyunk a leszármazottai, de volt neki két féltestvére is, ők írták alá a Szatmári békét.

Valaki azt mondta a Barcsay-családra, hogy nem túl szerencsés a csillagzata.

Amikor megszülettem, egy Bethlen grófné, Mocsonyi Lívia, aki a román származású Mocsonyi-család leszármazottja volt, születésem után  rám nézve kissé sajnálkozva azt mondta: „a Barcsayaknak semmi sem sikerül”. Anyám, aki nem volt sem nemes, sem erdélyi, nem tudta, miről van szó. Szerintem arra célzott, hogy a 19. században két Barcsay, ükapám és testvére elvett két Bruckenthal bárónőt, ahonnan nagy örökséget reméltek, de az utolsó báró mindent másra hagyott; másrészt két héttel a születésem előtt Bánffy Miklós elvette Bánffy Arankát, a Nemzeti Színház örökös tagját, és ezzel apám teljesen elesett a Bánffy-örökségtől, addig ugyanis ő volt többek közt Gyalu és Bonchida örököse. 

Trianon után az erdélyiek földbirtokosoknak az 1921-es román földreform volt az első nagyobb trauma. Hogy élték meg ezt?

Mindenhol volt földreform, csak Magyarországon maradt el szinte teljesen, bár még itt is kiosztottak körülbelül egymillió holdat. Ha jól emlékszem, Romániában csak kétszáz hektár földet tarthatott meg az ember, de ebbe nem számított bele az erdő és a kert, csak a szántóföld. Kapott érte valami kompenzációt mindenki, aki román állampolgár volt, de az 1914-es árfolyamon, és nem fizették ki az egészet. Nagyapámtól megmaradt egy irat, amiben az áll, hogy felvettünk 1 600 000 lejt, és tartoztak még nekünk 800 000-rel, amit soha nem kaptunk meg. 1911-ben 3500 hold volt a birtokunk, ebből maradt 700. Ugyanakkor diszkriminatív is volt a földreform, mert a Regátban magasabb volt a küszöb, mint Erdélyben. Rajtunk az segített, hogy volt egy szeszgyárunk Gyalun, ami az egyik legnagyobb volt a régi magyar királyságban, és az első világháború után is jól működött. Azt azért hangsúlyoznám, hogy ekkor még nem volt kommunizmus, nem vettek el mindent, ne fessük túl sötétre a román földreformot! Ráadásul Csehszlovákiában is volt földreform, Jugoszláviában pedig sokkal rosszabb volt! A legradikálisabb földreformok pedig a balti államokban voltak, ott, azt hiszem, szinte senki sem tarthatta meg a kastélyát, és ötven hektár volt a maximum. A románoknak megvolt a saját arisztokráciájuk a Regátban, és azokat sem akarták tönkre tenni. 

Volt erdélyi román arisztokrácia?

Nem, csak a főnyi Mocsonyi-család. Ők eredetileg kereskedőként érkeztek Budapestre, ahol nagy vagyonra tettek szert és a Bánátban szereztek birtokokat, később pedig összeházasodtak a Telekiekkel és a Bethlenekkel. De azért van több román vagy román származású család, akik vagy a középkori magyar királyoktól vagy az erdélyi fejedelmektől, még később a Habsburgoktól nemességet szereztek.  

A Barcsay-családnak volt máshol is kastélya, nem csak Gyalun?

Igazából a család nem Kolozs megyei, hanem Hunyad és Fehér megyei. Már a 13. században birtokosok voltak Barcsán, 1315-ben kaptak több adományt Fehérben, Csóra például egészen 1920-ig a családé, Barcsay Gáboré volt. Mostanában épp a családtörténettel foglalkozom, mert sajnos mindenféle ostobaságot összeírnak rólunk. Nagybarcsán már nincs kastélyunk, Kisbarcsán van egy épületroncs, ami egészen a kommunista időkig álló régi, négytornyos kastély volt. Valamikor elég nagy lehetett, mert I. Rákóczi György fejedelem ott vacsorázott és hált meg mint Barcsay Zsigmond vendége, márpedig fejedelmek nem szoktak kisebb vityillókban vacsorázni. Több, a családhoz köthető kastély teljesen eltűnt, valamelyiket csak a nyolcvanas évek végén rombolták le. Nagyapámnak egyébként el kellett adnia a birtokait Nagybarcsán és Marossolymoson, hozományügyek miatt. Mi a rendszerváltás után csak a gyalui kastélyt kértük vissza.

Milyen emlékei vannak a gyalui kastélyról?

Gyermekként ott töltöttem a nyarakat. Négy és fél éves voltam, amikor ott jártam utoljára, nem sok mindenre emlékszem. A kisebb bástyában volt anyám hálószobája, mellette az én szobámmal. Anyám nem sok időt töltött Gyalun, de én szerettem ott lenni. Bár apám 1941-től kezdve csak a birtokkal foglalkozott, beköltözött a kastélyba. Az ő hálószobája egy hátsó bástyában volt, ahogy az irodája is. A gazdasági épületek lent voltak, őket telefonon hívogatta apám. Volt egy halas medence, amiből uszodát akart csinálni. Arra emlékszem, hogy három helyen volt forrás a kastélyparkban, amiket nagyon szerettem.

Szóval kétlaki életet élt a család?

A háború előtt inkább háromlakit... Volt Gyalu, Pest, és Kolozsváron volt még a Toldalagi–Korda-palota, ami most az egyetemé, de akkor a Bánffy-családé volt, és nagyanyámnak volt egy lakosztálya benne. Nyáron Gyalun voltunk, ősszel Kolozsváron. Pesten a Reviczky utcai Bánffy-palotában laktunk, ami később, 1996 után az ORTT székháza volt, de eredetileg a Bánffy-család építtette. A két háború közt kiadták a lakásokat, például lakott ott albérletben Karinthy Frigyes is. A két háború közt már nem volt olyan az élet a pesti palotákban, mint az első világháború előtt. Anyám mesélte: a harmincas évek vége felé, mikor nagyanyám egyik unokatestvérének, Károlyi Lászlónak a felesége, Apponyi Fanni grófnő szüleimet egy teára hívta az impozáns, Ybl által tervezett palotába, egy fürdőszobában fogadta őket, mert állítólag az volt az egyetlen jól fűthető helyiség. Igaz, Károlyi grófné meglehetősen különc természet volt.

A földreformon túl okozott problémát Trianon után az „impériumváltás”?

Igen, persze, akkor nem közlekedhetett az ember úgy, mint most. Úgyhogy adjunk hálát az Európai Uniónak! 

1945-ben elveszik a pesti házukat, orosz katonai célokra. Mi történik vele?

Igen, beköltöztek hozzánk az oroszok, állítólag maga Tolbuhin marshall – pedig nagyobbat is talált volna. És legyünk igazságosak: nem csak az oroszok, hanem a jó magyarok is elvittek ezt-azt a házból a háborús káosz idején. Ne kenjünk mindent az oroszokra! Viszont nemrég találtam rá egy iratra, ami szerint 1947-ben ezt a házat Bánffy Miklósné Várady Aranka eladta, azaz lehet, hogy mégsem kobozták el a családtól. 

Viszont Gyalut elvette a kommunista Románia.

Én 1943 decemberében voltam ott utoljára, ezután már csak apám ment vissza. 1944 nyarán olyannyira megváltozott a helyzet, hogy szeptemberben egy egész kocsi karavánnal indult Gyaluból Gödöllőre, ahol anyai nagyanyámnak volt egy kis birtoka, és 20-25 embert hozott, kocsikkal állatokkal, mindennel. Van egy listám, hogy apám kinek mit adott oda a faluba, megőrzésre. Ezzel együtt tudjuk az  alpolgármestertől, hogy amint mi eljöttünk, egyes falubeliek betörtek, és amit lehetett, elvittek. Szerinte az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is vannak emberek, akiknél található ez-az a kastélyból. Nem tudom például, mi történt a bútorokkal. Volt pár családi portré többek közt dédanyámrol, Bánffy Irmárol, és volt egy nagyon szép Barabás-festményünk is.

Hogy érintette a családot lelkileg a javaik elvétele?

Mi ekkor már nem laktunk a Reviczky utcában, a szüleim először a Kelenhegyi úton béreltek villát, amiből a németek hessegettek ki minket, mivel szemben volt a japán nagykövet rezidenciája. De nem bánom, mert azt a villát később a háború alatt lebombázták, így most nem ülhetnék itt, ha ott maradunk. Ezután a Vámház tér és a Duna-part sarkán laktunk. Az ostrom alatt innen is el kellett menni, így a Károlyi-kerttel szembe költöztünk be a Mikes-házba, Teleki Pál fiának, Teleki Gézának a feleségéhez, Mikes Hanna grófnőhöz. Itt vészeltük át az ostromot. 

Miből éltek?

Apám az ostrom után a Magyar Rádiónál talált állást: egy közeli barátjával, Bornemissza Jánossal dolgoztak a külföld rovatnál, mígnem jöttek az új rezsim emberei. Ezután 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott; először egész rövid ideig mint sofőr, aztán mint a mezőgazdasági részleg munkatársa.

Egy arisztokrata sofőr?

Egyszer meghívta magához Márai Sándort az amerikai kulturális attasé, Oscar Riegel, akire én is emlékszem; szép nagy villája volt a Rózsadombon. Márai csak annyit írt a naplójába: „sofőröm fel a Rózsadombra, Riegel Oscar úrhoz. B. erdélyi  fejedelem leszármazottja”. Le voltak zárva a határok, de apám követségi alkalmazottként mégis tudott utazni, sokat volt például Prágában és jött vissza olyan dolgokkal, amit itt nem lehetett kapni. Persze aztán elérte a sors: egyszer azt mondta anyámnak, hogy lemegy a boltba szöget venni – és nem jött vissza három napig. Később kiderült, hogy a szögbolt az Andrássy út 60 volt. Meg volt hívva vacsorára egy grófnőhöz – mindenkit, aki ott volt, elvitt a rendőrség az Andrássy útra. Ott volt ezen a vacsorán Szegedy-Maszák Lili, akinek a bátyja washingtoni magyar követ volt, s épp akkor mondott le; a kommunista hatalomátvétel miatt ekkoriban ugyanis épp lemondtak a főbb állomáshelyek nagykövetei. Ez a lemondássorozat nagy pofon volt a kommunistáknak. Itt volt tehát a testvére a lemondott, kint ragadt nagykövetnek. Mellette ült apám. A hölgy kivett egy, az öccse által írt magánlevelet a zsebéből, és odaadta apámnak azzal a kéréssel, hogy tüntesse el. Valahogy nagy nehezen, megcsinálta – a vécébe dobta apró darabokra tépve. Szóval elvitték őket az Andrássy út 60-ba. Förtelmes alakok voltak, akik a kihallgatásokat csinálták: lelki és fizikai szörnyek. Apám elájult a verésektől. Amikor felébredt, csak annyit látott, hogy van mellette egy kávéscsésze, és hogy aláírt valamit, de erről nem volt emléke. 

Beszervezték?

Hogy milyen primitívek voltak ezek a jó kommunisták! Közölték vele, hogy mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre és jelentsen nekünk! Épp akkor alakult a NATO, apámtól azt akarták tudni, tagja lesz-e Norvégia. Apám persze minderről beszámolt a nagykövetnek, ahol megbeszélték, hogy milyen információkat ad az ÁVÓ-nak. Hamarosan viszont az amerikai kulturális attasé elvitt minket a határig, ahol egy csempész átvitt a határon. Bécsbe, majd Salzburgba mentünk. Apám ott is az amerikaiaknak dolgozott. Úgy volt, hogy Amerikába megyünk, de ez meghiúsult. Mindenesetre el akartunk menni Ausztriából, apám ugyanis úgy gondolta, túl közel vagyunk ott az oroszokhoz. 1949 februárjában még nem tudtuk, hol fognak az oroszok megállni, Bécsben minden nap elraboltak embereket az utcán a cseh és magyar kommunisták. Apám ráadásul elment egy újságíróklub ülésére mint vendég, és sok mindent elmondott, de csak mint háttérinformáció, mivel nagyanyám Pesten maradt. Persze már Salzburgban, az állomáson láttuk az újságosnál, hogy címlapra került apám, aztán ezt átvette a New York Times is... egy napig világszenzáció voltunk, az ÁVÓ viszont letartóztatta nagyanyámat és kivallatták. Persze apám direkt nem mondott neki semmit, hogy ha ilyen adódna, ne tudjon beszélni semmiről... úgyhogy elengedték. 

Végül hol kötöttek ki?

Mi végül Torontóba mentünk, negyven dollárral érkeztünk meg. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, készítették a zsákokat és jól elvoltak. De később apám az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett. A budapesti doktorátusa és mezőgazdasági akadémiai végzettsége nem ért kint semmit. 

Ön miért történelemre jelentkezett?

Mindig érdekelt a történelem, a torontói egyetemen a náci pártról írtam a szakdolgozatomat. Majd Oxfordba mentem, ahol volt egy híres Magyarország-szakértő, C. A. Macartney, és az ő irányítása alatt írtam meg a Ph.D – Oxfordban D.Phil – dolgozatomat Károlyi Mihály kormányáról. Ő különben nagyanyám unokatestvére volt, és majdnem úgy nőttek fel, mintha fel testvérek lettek volna. Persze a politika elválasztotta a két családot 1919 után, de Károlyi Mihály testvére, Pappenheim Erzsébet grófné mindvégig nagyanyám egyik legközelebbi barátnője maradt.

Gondolta volna valaha, hogy egyszer visszakap valamit a családi örökségből?

Én mindig azt gondoltam, hogy a kommunista rendszer egyszer össze fog omlani. Földrajzilag, gazdaságilag, történelmileg abszurdum volt az egész. És reméltem, hogy ha összeomlik, lesz valamiféle visszarendeződés, legalábbis kompenzáció. De Magyarországon nem így történt! A kárpótlási jegy vicc volt, Antall talán nem volt elég erős, hogy rendesen megcsinálja a visszaszolgáltatást. A törvény egyébként Csehországban sem ad vissza 1948 előtti javakat, mert akkor hárommillió német visszakapta volna a vagyonát...

Ön viszont többször járt Gyalun. Hogy engedték be oda a kommunista időkben?

Úgy, hogy nem tudták, ki vagyok. Először 1968-ban voltam ott, oxfordi egyetemi társaimmal mentünk látogatóba a Szovjetunióba, és visszafelé elvittem őket Gyalura. Akkor még viszonylag liberális volt a rendszer. Gyalun sok minden megvolt, és nem volt rossz állapotban sem a kert, sem a kastély. Az igazgató fogadott és kedvesen körbevitt minket. Egy kucsmás parasztot rendeltek mellém, én azt kérdeztem tőle: tényleg borzalmasak voltak ezek az elnyomó, feudális urak? És akkor ő apámról abszolút pozitívan nyilatkozott. Majdnem elsírtam magamat. A sztálinista propaganda arzenálja terjesztette, hogy a nemesek elnyomták a parasztokat, de ezt már komoly marxista történészek sem írták így le a rendszer vége felé. A magyar baloldali politikusoknál azt látom sokszor, hogy nem progresszívek, hanem néha visszakanyarodnak a régi jó sztálinista szlogenekhez, feudalizmust emlegetve. Néha úgy tűnik, hogy egyes politikusok szellemi fejlődése megállt 1952-nél.

Nehezen tudta visszaszerezni a családi javakat a román restitúciós törvény elfogadása után?

Sokat szidjak egyes magyarok a románokat, román ide, román oda, de egyet azért had jegyezzek meg: a románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem. Ez az igazság! Anyai nagyanyámnak volt egy háza Gödöllőn, valaha Blaha Lujza lakott benne, majd Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója. Abból mi soha semmit nem kaptunk vissza! Nagyanyám kertjét felosztották, és igazán kedvesen elnevezték róla az utcát Ligeti Juliska utcának. Szóval felesleges azt hangoztatni állandóan, hogy milyen nehézkes a román adminisztráció. Magyarországon sem Esterházy herceg, sem például a Károlyiak vagy a Hatvany, Kornfeld és Weisz családok sem kaptak vissza semmit. Senki sem akarja visszaállítani a nagybirtok-rendszert, de hogy mindent elvegyenek, lakást, bútort, alsógatyáig, mégiscsak túlzás! Ha ráadásul egyszer elkezdték a gyűlölködést, nem volt vége: kezdték az arisztokratákkal, folytatták a „kulákokkal”, a húsz és ötvenholdas, szorgalmas kisbirtokosokkal.

Hogy emlékeznek a családra Gyaluban?

Az alpolgármester úr, akinek a nagynénje hosszú éveken át szakácsnő volt a kastélyban, emlegeti, hogy néha idős románok elmondják, milyen jó idők voltak azok, amikor még itt voltak a Barcsayak. Aki nekik dolgozott, kapott ételt, tűzifát... Apámnak mély szociális érzéke volt, szociális földesúr akart lenni. Egyébként ha olyan szörnyű elnyomás lett volna, akkor vajon miért maradtak negyven-ötven évet is emberek egy-egy család szolgálatában? Volt egy román komornyikunk, János. Miután nagyapám 1936-ban meghalt, tulajdonképpen ő vigyázott a házra. 1938-ban beszállásoltak román katonákat a kastély hátsó szárnyába. Ez a királyi román katonaság volt. 1940-ben jött János apámhoz, hogy méltóságos úr, szörnyű dolog történt! És kiderült, hogy egy román tiszt véletlenül eltörte apám borotválkozótükrét. Ez volt a nagy tragédia. 

Mit lehet most csinálni egy ilyen kastéllyal?

Sok mindent. Gyalu különleges abban, hogy a legnagyobb privát kastély Erdélyben. Persze talán nem a legszebb, de a legnagyobb, s vonzó a története. Emellett szerencsére megmaradt a kertje, legalábbis 14 hektár a húszból. Más helyeken Erdélyben odaépítették a tömbházakat a kastély mellé, ami örökre tönkrevágta őket. Bonchidán is beékeltek egy iskolaépületet a kastély területére, tönkretéve a parkot. Gyalu emellett 19 kilométere fekszik Kolozsvártól, Erdély legnagyobb városától, a főút mentén. Ez azért nagy lehetőségeket rejt magában. Rengeteg adottsága van, a kihasználásához azonban pénz kell. 

Befelé menet rengeteg kutyát láttam Gyalun. Miért?

Az illető, aki vigyáz a kastélyra, a megyei tanács alkalmazottja volt, ma már én fizetem. A kutyák az övéi. Gyakran kérdezik tőlem, hogy minek a sok ijesztő kutya oda, de hát éppen ezért! Ha nem lennének a kutyák, köztük a pitbull, már széthordták volna a kastélyt! A pitbull elijeszt mindenkit, még engem is! A házat, amiben az őr lakik, ki kellett fizetnem, az állam közölte, hogy azt ő építtette a kastélykertbe. Persze beperelhettem volna az államot és megnyertem volna a pert, de akkor évtizedekig elhúzódott volna az egész ügy.

Helyreállíttatná a berendezést is?

Anyám mindig azt mondta, hogy nem voltak ott olyan értékes bútorok. Inkább biedermeier dolgok voltak, anyámnak meg modern ízlése volt – aminek nagyanyám nem igazán örült. Egy időben fizető vendégeket is fogadtunk a kastélyban, persze nem az utcáról jöttek be, hanem egy budapesti utazási irodán keresztül megválogatott emberek voltak. Volt például sok egyetemi hallgató, akik nálunk készültek fel a vizsgaikra, gondolom, jómódú szüleik lehettek. Nagyanyám nem volt ehhez hozzászokva, és nem szerette, hogy idegen emberek jönnek Gyalura. Egy ambíciózus budapesti hölgy, aki azt gondolta, ha már fizet, hát találkozzon legalább a grófnővel, viszont megleste, hogy hol vezet nagyanyám délutáni sétája a kertben – aztán egyszer elé ugrott egy bokor mögül egy csokor virággal. Nagyanyám meg volt főzve ezzel, és örömmel vacsorázott a fizetővendégekkel.

Említette korábban, hogy édesapja reneszánsz faragványokat építtetett be a kastélyba. Honnan voltak ezek a faragványok?

A 15. század végén egy püspök újjáépíttette a püspöki palota egy részét, ami a mai kastélynak csak egy része volt. Az általa használt kövek hevertek a kertben, ezeket építtette be apám. 

A kastély mögött tényleg római romok vannak?

Igen, ezt a római castrumot egyszer a kommunisták alatt elkezdték feltárni, de Ceausescu feloszlatta a műemlékvédelmi hivatalt és berekesztette az ilyen ásatásokat. A munkások úgy otthagyták a terepet egyik pillanatról a másikra, hogy még a szerszámaik is itt maradtak. Azóta benőtte a gaz az egészet. 

A románok hogy vélekednek az erdélyi arisztokratákról?

Nemrég egy bonchidai román tanárnő azt a feladatot adta tanítványainak, hogy kérdezzék meg az idősebb falubelieket, hogy milyen is volt az élet, mikor meg a Bánffy-grófok voltak a földesurak. Meglepően pozitív válaszokat gyűjtöttek össze a többségében mindig is román nemzetiségű faluban. Az új nemzedék már rájött: nem biztos, hogy igaz, amit korábban mondtak nekik. Sajnos néha egyes politikusok felelőtlenül szítják az ellentéteket, a rendes emberek viszont pedig dolgozni és élni akarnak. Szélsőséges elemek azzal ijesztgetik a népet, hogy jönnek a magyarok, de a fiatalok látják, hogy nem eszünk románt. Szerintem egyébként van egy erősödő erdélyi identitás az itteni román többségben. Egyszer véletlenül azt mondtam egy román taxisofőrnek Kolozsváron, hogy itt sokkal hidegebb van, mint Bukarestben, és azt válaszolta: kit érdekel Bukarest? Majd idézhetetlen szavakkal minősítette a fővárost. Egy román hölgy pedig végigkérdezte, hogy merre jártam Erdélyben, és az nem érdekelte, hogy a Regátban voltam-e. Pedig valljuk be, ott is vannak szép és látnivaló dolgok. Úgy vélem, hogy az erdélyi románság nagy része már rádöbbent, hogy a mi történetünk az ő történetük is.