Sok csatát megnyertünk, de a háborút még nem. Csak annyi történt, hogy a hátrálásból átmentünk támadásba. Téved, aki azt gondolja, hogy mi robbantottuk ki ezt a konfliktust. Amikor 2010-ben kormányra kerültünk, már javában folyt a multik és a fogyasztók, a bankok és a devizahitelesek, a monopóliumok és a vásárlók között. És mi, magyarok mindenhol vesztésre álltunk. 2010-ben nekünk azt kellett eldöntenünk, hova állunk a ringben, és mi a piros-fehér-zöld sarkot választottuk. Az erőviszonyok azóta alaposan megváltoztak, több menetet is megnyertünk, de a küzdelemnek még nincs vége. Negyedmillióval többen dolgoznak, mint négy éve, de még mindig nagyon sok dolgozni akaró embernek nincs munkája. Pedig a világ minden embernek tartozik azzal, hogy módot adjon neki, hogy saját munkával kereshesse a kenyerét. Kevesebbet kell fizetni a gázért, a villanyért, a távfűtésért, de még mindig többet, mint igazságos lenne. Lassult a népességfogyás üteme, de még mindig fogyatkozunk. Mert segélyezésre nem lehet jövőt építeni. Mert devizaadósságra nehéz gyereket vállalni. Nőtt a minimál- és az átlagbér, de hol vagyunk még a biztonságtól és a kényelmes élettől?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hogy mit kellene tennünk? Nos, hát meg kell védeni mindazt, amit eddig elértünk. Ne engedjük, hogy újra elvegyék, amiért a magyar emberek kínkeservesen megdolgoztak. Ne hagyjuk, hogy elvegyék a rezsicsökkentést, a gyermekek után járó adókedvezményt, a bérek növekedését, a gyed extrát, az édesanyák támogatását, az időskor biztonságát. Ingyen ezután sem fogunk kapni semmit, csak azt, amit magunknak kiharcolunk. Az elmúlt években ezt tettük, és jól tettük. Ebből most is erőt meríthetünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül történelmi lehetőségek nyílnak a számunkra, miután egész Közép-Európa fölértékelődik. Általános egyetértés, hogy régiónk a fellendülés korszaka elé néz. Célul tűzhetjük magunk elé, hogy Magyarországon a munka után még kevesebbet kelljen adózni. Célul tűzhetjük, hogy nálunk legyen a legolcsóbb energia egész Európában. El tudjuk érni, hogy mindenki, aki dolgozni akar, az dolgozhasson, és tisztességgel megélhessen a munkájából, és eljuthatunk oda, hogy minden fiatal esélyt adó, jó iskolába járhasson Kolozsvártól Budapesten át Szabadkáig. És képesek leszünk eljutni oda, hogy minden fiatal annyi gyermeket vállalhasson majd, amennyit szeretne. Nagyon sok van még ebben az országban. Sokkal több, mint azt bárki gondolná. Nem szabad hagynunk, hogy az irigyek lebeszéljenek, a kishitűek eltérítsenek, az ellenérdekeltek elbizonytalanítsanak bennünket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
»Nincs semmi pezsdítőbb annál, mint amikor rálőnek az emberre, de nem találják el« – mondta a jó öreg Winston. Biztosan ezért érzem úgy, hogy csupa pezsgés az életünk. Valójában minden küzdelem, minden támadás és kilőtt golyó mögött ugyanaz a szándék rejlik, legyen szó rezsiharcról, bankadóról, alkotmányról vagy bármi másról. Az a kérdés, hogy Magyarország a küzdők és a győztesek országa lesz-e, vagy jönnek újra a megalkuvók. Az a kérdés, hogy megelégszünk-e azzal, ami jut, vagy megküzdünk azért, ami jár. Az a kérdés, erős ország leszünk-e, akit nem lehet semmibe venni, vagy gyenge, aki kullogva elhordja az irháját, és mindig a rövidebbet húzza. Most van itt az ideje, hogy összekapaszkodva és egymást bátorítva belépjünk abba a jövőbe, amiért az egész ország négy éve dolgozik. Mutassuk meg újra áprilisban, hogy erősek és egységesek vagyunk. Mutassuk meg, hogy nem gazsulálunk senkinek. Mutassuk meg, hogy a magunk útját fogjuk járni. Kérem, ne feledjék: ha nem mi irányítjuk a saját életünket, valaki más fogja. Mit kell hát tennünk, ötven nappal a választások előtt? Fújjátok meg a kürtöket, és nyergeljetek, mert holnap reggel indulunk!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”