Magántőke: áldás vagy átok?

2012. december 10. 10:17
Gorgiasz
Mandiner blog
A verseny jó dolog, de egyáltalán nem egyszerű beilleszteni az egészségügy összetett rendszerébe.

Rendbe tesszük az egészségügyet sorozatunk harmadik részében már foglalkoztunk egy bekezdés erejéig a magánegészségüggyel, most valamivel mélyebbre ássuk magunkat a témában. A magántőke szerepe az egészségügyről szóló politikai viták egyik kulcskérdése, ami sokszor politikai táborokat átszelve osztja meg a közvéleményt. Más kérdésekhez hasonlóan, ebben is két szélső álláspont köré csoportosulnak a csapatok, ahonnan érzelmileg jól megalapozott támadásokat indítanak minden ellen, ami nem illik a világképükbe. Az egyik sarokban vannak az eü-libertariánusok, akik szerint az állam mindenhol, így az egészségügyben is rossz gazda, viszont a piac láthatatlan keze magától helyrepakolna mindent, ha hagynák. Elég beengedni az egészségügybe a piaci versenyt, és megoldódnak a gondok. A másik sarokban pedig az eü-szocialisták vannak, akik szerint a magánvállalkozások csak lenyúlják a pénzeket, gerjesztik a korrupciót és kizsigerelik az egészségügyet. Minden területen megbízható, rendes bürokraták által vezényelt állami irányításra lenne szükség. Talán még a gyógyszergyártást is államosítani kéne, mert megbízhatatlan svihákokra nem lehet olyan felelősségteljes feladatot bízni, mint az egészségügy.

 

Ha egy kicsit távolabbról közelítünk a kérdéshez, láthatjuk, hogy vannak területek, ahol a piaci verseny jól működik, de vannak olyanok is, ahol nem. A kommunizmus bukása óta evidens, hogy a legtöbb területen a piaci verseny hatékonyabb, mint a központi irányítás, de a honvédelmet vagy a közoktatást mégsem akarják privatizálni sehol. Kínában sem a 12. ötéves tervben határozzák meg, mennyi jPhone-t gyártsanak 2012-ben, és az USA sem bízza magánhadseregekre az anyaföld védelmét (bár kevésbé magasztos célokra igénybe vesznek privát szolgáltatókat). Az egészségügy viszont egy olyan terület, ahol nem teljesen egyértelmű, hogy melyik megoldás a nyerő.
 
Ha kilépünk az SZDSZ-es álomvilágból, azt látjuk, hogy a piac nem mindig működik jól. Tulajdonképpen a piac sosem működik hibátlanul, kivéve az említett álomvilág „tökéletes piaca”, ami sajnos csak az elméleti mikroökonómiában létezik. Egy ilyen tökéletes piacon nagyon sok, egymástól független résztvevő van, akik tökéletesen informáltak és racionális döntéseket hoznak. Nem nehéz belátni, hogy az egészségügy rögvalósága mennyire távol esik egy ilyen ideális piactól. Például hihetetlenül nagy információs aszimmetria áll fenn orvos és páciens között: gyakorlatilag előbbi dönt minden kérdésben. Ha azt mondja, hogy valamilyen vizsgálat vagy kezelés szükséges, kevesen szállnak vele vitába. Ez piaci körülményekre lefordítva olyan, mintha a mobilszolgáltató mondaná meg, hogy milyen készüléket vegyünk, és mennyit telefonáljunk. Ráadásul, míg a mobilhasználatnál még képesek lehetünk racionálisan mérlegelni a kérdést, de a saját vagy szeretteink betegségénél erre kevés az esély. Van olyan ország, ahol ügyetlennek tartják azt a háziorvost, aki nem képes egy hozzá betérő páciensnél olyan problémát felfedezni, ami folyamatos kezelést igényel. Vagyis egy orvos magának teremthet keresletet.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szolgáltatás nyújtója (orvos) és igénybevevője (páciens) mellett megjelenik egy harmadik fél is, a finanszírozó (biztosító). Egy orvosi vizitet vagy egyszerűbb kezelést még sokan képesek lehetnek zsebből kifizetni, de számos olyan drága kezelés létezik, amit legfeljebb csak nagyon tehetős emberek tudnának kapásból kipengetni. Vagyis valamilyen biztosításra minden egészségügyi rendszerben szükség van. Az, hogy a biztosítás milyen formában és mennyire piaci alapon valósuljon meg, szintén nehéz kérdés, ami folyamatos vitákat gerjeszt mindenhol. Összefoglalva, az egészségügy egy roppant összetett rendszer, ami számtalan szereplő szövevényes érdekeltségi viszonya tesz nehezen átláthatóvá és irányíthatóvá, azaz nagyon távol esik a tojást áruló őstermelők viszonylag könnyen megérthető piaci versenyétől.

Mindezek alapján az állami egészségügy lehet a nyerő (kivéve az amcsikat, akik vallásos hévvel ragaszkodnak nagyjából piaci rendszerükhöz), de nem árt számba venni a közszféra negatívumait is. Az természetesen nem igaz, hogy az állam természeténél fogva rossz gazda, de az tény, hogy sokkal kisebbek a minőségre és hatékonyságra irányuló ösztönzők, mint a piaci versenyben. Ha a szabad piacon valaki nem tud olyan egyedi és magas minőségű terméket adni, mint mondjuk az Apple, vagy nem képes annyira lemenni az árban, mint a kínai klóngyártók, akkor pillanatok alatt tönkremegy. A piac folyamatos és kemény visszajelzéseket ad arról, hogy egy adott cég hogy teljesít.
Ehhez képest a közintézmények közt legtöbbször nincs verseny, a teljesítményüket nem mérik, a minőséget nem ellenőrzik. A közszolgáltatások minőségét leginkább a politikusokon keresztül lehetne befolyásolni, de a választások ritkasága, és a résztvevők kis száma miatt ez a hatás elhanyagolható. Ráadásul évszázadok óta rögzült az az állapot, hogy a polgároknak kell alkalmazkodniuk az intézményekhez, nem az intézményeknek kiszolgálni a polgárokat. A rendszerváltás óta talán sok tekintetben javult a helyzet, de gondolom, senkinek nem kell bemutatnom azt az orvost, aki istennek képzeli magát, mindenkit lenéz, aki nem dr., és felháborodik, ha valaki a munkája minőségét firtatja. Természetesen rengeteg hozzáértő és lelkiismeretes orvos dolgozik, de nincs semmi, ami a laikusok számára is könnyen felismerhető módon megkülönböztetné őket a rossz képességű, nemtörődöm orvosoktól.

Tehát nem ördögtől való ötlet valamilyen verseny beengedése az egészségügybe, csak nem az egész rendszert kell piaci alapon működtetni. A két szélső álláspont között van köztes út, vagyis bizonyos területeken, ahol az érdekeltségi viszonyok jól átláthatók, lehetséges a verseny (akár piaci alapon is), de a rendszer alapjában véve állami irányítás alatt kell maradjon.

Annak nem látom sok értelmét, hogy a finanszírozási gondok megoldására vonjunk be magántőkét az egészségügybe. A vállalkozások ugyanis nem jótékonysági egyesületek, a befektetésüktől megtérülést és hozamot várnak. A kockázatok ismeretében akkor járnak el racionálisan, ha jó nagy hasznot várnak a befektetésük után, azaz a magántőke bevonásának akkor van igazán értelme, ha nem pusztán a pénzügyi nehézségek áthidalása a cél.

Két nagyobb területet látok, ahol a magántőkének szerepe van és lehet is a jövőben. Az egyik a tisztán magánellátás, amit a páciensek zsebből vagy magánbiztosítással fizetnek. Az állami ellátás sokaknak nem nyújtja azt a színvonalat, amihez más területeken hozzászoktak (és ami megfelel anyagi lehetőségeiknek is). Azok, akik ahhoz vannak szokva, hogy a wellness szállóban a fenekük alá tolják a széket, nehezen fogadják el, hogy egy koszlott váróban kell órákat eltölteni, hogy egy kimerült orvos rosszkedvűen fogadja őket. Ezért egyre jobban kiépül az állami ellátással párhuzamos magánegészségügy. Fontos szem előtt tartani, hogy ez a teljes egészségügyi ellátásnak csak egy szeletét fedi le, mert az igazán költséges műtéteket vagy kezeléseket nem lehet zsebből vagy akár magánbiztosítással kifizetni. Tehát a privát ellátás csak egy kiegészítő szolgáltatás lehet az állami mellett. Azonban azt is látni kell, hogy ezzel az emberek a saját pénzüket feláldozva bizonyos mértékig tehermentesítik az állami ellátást, miközben az egészségügyi járulékot és adót ugyanúgy fizetnek (ha fizetnek). Éppen ezért jogos elvárás lenne, hogy az OEP a magánellátásunkhoz is járuljon hozzá valamilyen mértékben, ha már egyszer fizetjük a társadalombiztosítási díjat, de erősen kérdéses, hogy erre az egészségpolitika mennyire nyitott.

A magántőke másik területe lehet bizonyos szolgáltatások biztosítása az állami ellátás részére. Ha jól átlátható a tevékenység, és valódi versenyhelyzet van a cégek közt, akkor a privát szolgáltatók sokkal hatékonyabban végezhetik el a feladatot, mint egy állami intézmény. Például a labordiagnosztika területén ma is több privát laborhálózat működik, amik egymással versengenek az állami intézmények részére nyújtott szolgáltatásukkal. Kis és közepes egészségügyi intézményekben általában nem éri meg saját labort üzemeltetni, jobb a mintákat elszállítani egy nagy, automatizált laborba, ahonnan a leletek interneten kerülnek vissza. Megoldás lehet ugyan a tervbe vett állami laborhálózat kiépítése is, ami ellátja ezt a feladatot, de erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ennek fenntartása olcsóbb lenne, mint az egymással folyamatos versenyben lévő privát hálózatokat.

A magántőkének van és lehet szerepe az egészségügyben, csak megfontolandó, hol és milyen mértékű. A verseny jó dolog, de egyáltalán nem egyszerű beilleszteni az egészségügy összetett rendszerébe. A Molnár-féle versenyfetisizmus és a ma érezhető vállalkozásellenesség két szélsőség, a társadalmi optimum útja biztosan valahol a kettő között található.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés