Milliók hite a tét: ezzel az öt ponttal nyerhetnek a patrióták

Fel kell állni a súlyos vereségből, de a sebek nyalogatása után érdemes a tettek mezejére lépni.

Honfitársaink ha bejárják az épületet és a tárlatot, a „hazaérkezés” élményét élik át – büszkeséget, kapcsolódást, közös emlékezetet –, s a Citadella a külföldiek által is érthető és átélhető módon mesél rólunk.

Finta Sándor írása a Mandiner hetilapban
A budavári palotanegyed megújításának főépítészeként az ember gyorsan megtanulja: műemlékhez nem lehet pusztán építészeti feladatként közelíteni. Valójában szellemiséggel, identitással, közös emlékezettel dolgozunk – és csak ezekből következhet a forma.

A Citadella esetében ez még élesebben jelenik meg. Itt a vártól eltérően nem historikus ihletettségű visszaépítésről volt szó, hanem egy olyan építmény újraértelmezéséről,
amelynek a formája mindig erős volt, a helye viszont a városban és a gondolkodásunkban hosszú évtizedeken át bizonytalan maradt.
Az 1850-es években, a szabadságharc leverését követően épült erőd sokáig a hatalmi elnyomás jelképe volt, később pedig funkcióját vesztve, méltatlan állapotban maradt a város felett. A műemlékekhez való viszonyunk akkor hiteles, ha zsinórmértéknek tekintjük azt a folytonosságot, amely a falakba zárt emlékezet, a jelen építői és a jövő generációknak átadni kívánt üzenet között feszül.
A projekt tartalomfejlesztési és építészeti szempontból egyaránt megtalált válasza erre a kérdésre tiszta gondolat:
a Citadellának funkciójában és formájában is a szabadság jelképévé kell válnia.
A megújítás kiindulópontja nem lehetett sem a múlt eltagadása, sem a balsorsemlékek konzerválása. A Citadella így a magyar szabadságvágyból táplálkozó, korszakokon átívelő kiállásnak a helyszínévé válhatott – azé a szenvedélyé, amely újra és újra képes volt talpra állítani ezt a nemzetet.
Honfitársaink ha bejárják az épületet és a tárlatot, a „hazaérkezés” élményét élik át – büszkeséget, kapcsolódást, közös emlékezetet –, s a Citadella a külföldiek által is érthető és átélhető módon mesél rólunk. Ehhez nemcsak új tartalomra volt szükség, hanem következetes építészeti formanyelvre is: visszafogott, mégis határozott gesztusokra, amelyek nem magyaráznak, hanem jelenlétükkel állítanak.
Ahogy az építészeti beavatkozások mértékének megállapításánál, úgy a készülő kiállítás forgatókönyvénél is az arányérzék volt a legnagyobb kihívás:
a múlt tisztelete és a jövőbe vetett hit közötti egyensúly megtalálása.
A projekt egyik legszebb sajátossága pedig az volt, hogy az építészet, a tartalomfejlesztés, a dizájn, a történészi megközelítés és a brand már az első pillanattól együtt formálódott – nem egymás után, hanem egymásra épülve, ugyanannak a gondolatnak különböző rétegeiként.
A műemléki értékek megőrzése végig kiemelt szempont volt. A kőfalakat, kazamatákat és bástyákat hagyományos anyaghasználattal és technológiákkal állították helyre, restaurátori felügyelet mellett. A cél nem a történeti formák átírása volt, hanem a hiteles megőrzésük és bemutathatóvá tételük – miközben a szükséges új elemek építészeti formanyelve világosan jelzi: ez a hely ma új fejezetet ír.
Nem harsányan, nem erőszakosan, hanem pontosan, mértéktartóan, mégis karakteresen.
A Citadella megújulása így túlmutat egy épület felújításán. Városszerkezeti és turisztikai értelemben is új minőséget teremt: összekapcsolja a hegy részeit, megerősíti Budapest egyik legfontosabb pontját, és olyan közösségi teret hoz létre, amely egyszerre szolgál emlékezésre és kikapcsolódásra. Ahol a múlt nem teherként nehezedik ránk, hanem értelmezett történetté válik.
Alighanem mindannyiunknak, akik az eltelt években ezen a szép feladaton dolgozhattunk, az lesz a legnagyobb elismerés, ha a budai várhoz hasonlóan itt is azt láthatjuk:
magyar és külföldi látogatókkal van tele az épület és az épületet körülölelő park.
Nyitókép: MTI/Hegedűs Róbert