Ha ügyesen betegségnek vagy csupán „hajlam”-nak álcázzuk a pedofíliát, akkor már jöhetnek is az ilyesmiben mindig aktív jogvédők

A közbeszéd úgy működik (még ha nem is feltétlenül tetszik ez nekünk), hogy miközben a társadalom számára fontos témákat próbálja körüljárni, le-lecsap egyre annak aktualitása kapcsán – néha kicsit esetlegesen.

Most előkerült egy öt évvel ezelőtti felvétel, amelyen Puzsér Róbertet hallhatjuk pedofília-relativizáló elméletének kidolgozása közben.

Jó hír, hogy ő maga is úgy érzi, ezzel a kérdéssel lehet pukkasztani, vagyis a társadalom többsége számára azért a pedofília bárminemű elfogadhatóságának felvetése tabu.

Kiválasztódnak témák, sokszor a valódi tartalomtól és problémától függetlenül, kizárólag a politikai haszonszerzés igényével. Így lett elsődlegessé tavaly a pedofilügy, aminek fő célja Novák Katalin megbuktatása és a kormány gyengítése volt. Ebben kétségtelenül ért el sikereket az ellenzék.

amit jól mutat, hogy az úgynevezett influenszertüntetés egyik szervezője Puzsér (ex?)neje, gyermekének anyja volt, aki ahelyett, hogy otthon rendesen átbeszélte volna Robival ezeket a dolgokat, inkább kivitte álságos indulatait az utcára.

Különösen fájdalmassá és nehézzé teszi a problémáról való racionális elmélkedést, hogy

Normális embernek nincsenek szexuálisan fejletlen gyerekekkel kapcsolatban vágyai, ahogyan közeli rokonainkra sem tudunk így tekinteni. (A Vissza a jövőbe című film egyik jelenetében a múltba csöppenő Marty a saját anyjával csókolózik, és a filmbeli lánynak – aki erről nem tud – furcsa érzései vannak csakúgy, mint nekünk, nézőknek, akik pedig tudjuk, hogy az csak két színész, akiknek valójában nincs közük egymáshoz.) Mindennek megvan a maga rendje:

A fő gond a puzséri vélekedéssel a „hajlam” dolga. Elfogadható-e, hogy ha nincs tényleges cselekvés, akkor ez pusztán magánügy, egy tolerálható hajlam? A bűnbánati liturgiában, a mise elején felsoroljuk, mi mindennel vétkeztünk, és ebben bizony benne van a szó, a cselekedet és a mulasztás mellett (előtt) a gondolat is. Általában a tettet tekintjük bűnnek (a világi törvénykezés is ebből indul ki), de bizony a másik három is meggyónandó.

A gondolat is.

És itt meg is érkeztünk az egész probléma lényegéhez. Ha nincs Isten, nincs egy külső, felettünk álló törvényhozó a maga megfellebbezhetetlen paragrafusaival, akkor mindenről dönthetünk magunk. Ha „hajlamaink” lesznek népirtásra vagy akár csak a lopásra, esetleg kiskorúakkal folytatandó intim játszadozásra, akkor pusztán legalizálni kell ezeket valamiképpen, akár megfelelő nyilatkozatokkal és cikkekkel előkészítve a törvényesítést.

akik megtalálják a módját, miképpen szerezzenek érvényt a devianciának a normalitással szemben. Jóllehet nem azért nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert félünk a börtöntől vagy pénzbüntetéstől, hanem mert olyan erősen beépült a személyiségünkbe (lelkiismeretünkbe). 

A pedofília azért vállalhatatlan és semmilyen formájában nem tolerálható, mert tárgyiasít egy másik embert. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a gyereknek nem jó, nem akarja; ő nem más, mint egy szexuális céltárgy. Még sosem hallottuk senkitől, hogy „gyerekkoromban zaklattak, de ez számomra élvezetet jelentett, innen is köszönöm”. Bizonyos korok és kultúrák elnézőek (vagy akár támogatóak) voltak az effélével.

Nem mellesleg amiatt, hogy a magzatgyilkosságot legálisnak tartjuk, ránk is így tekintenek más kultúrák, és erkölcsösebb korok pont annyira meg fognak érte vetni bennünket, mint mi a nőket vagy a rabszolgákat alsóbbrendűnek tartó társadalmakat.

A keresztény elvek szerint a bűnt megvetjük és üldözzük, de a bűnösnek megbocsáthatunk.

A szólásszabadság nagyon fontos jog, mindenkinek kijár, és pont az a lényege, hogy az efféle, számunkra elfogadhatatlan gondolatok elutasítására is módot nyújt. 

***

(Nyitókép: YouTube-képernyőfotó)