Az állami ünnepünk

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán

„Amikor a rendszerváltás hajnalán felmerült, vajon a nemzeti ünnepek közül melyik legyen a hivatalos állami ünnep, a március 15-e tűnt talán a legnépszerűbbnek; friss rehabilitációja miatt rögtön utána az október 23-a következett. Két nagy forradalom, két szabadságharc, két fiatalos, romantikus nap. Petőfi és Nagy Imre, a Márciusi Ifjak és a Corvin köziek, »rabok tovább nem leszünk« és »ruszkik haza!«.

Úgy emlékszem, Torgyán József volt az, aki határozottan és meggyőzően érvelt augusztus 20-a mellett. Mondván, egészen másképp néz ki egy ezeresztendős hagyományra visszatekintő dátum, mint egy másfél százados vagy egy bő harminc éves. Alig van ország Európában – sőt, a világon –, amelyik ilyen hosszú, folyamatos múltat és azzal megszakítatlan, élő kapcsolatot tud felmutatni.

Fontosak a függetlenségi küzdelmek, a gyökeres és jó változások, a fordulópontok. Ám az egész mit sem ér a születés, az alapítás, a kezdetek nélkül. Az emberek születésnapja többnyire elég egyértelmű, egy államnál ez sokkal bonyolultabb. Szerencsére nálunk ez jól nyomon követhető. Honnan van mégis egy kis távolságtartás vagy talán kevesebb érzelem a mai napig augusztus huszadikához kötődően?

»A nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott.« »A magyarok Istenére esküszünk…«; »Itt Nagy Imre beszél, a minisztertanács elnöke«; »a parlamenti sortűznél több száz ártatlan embert gyilkoltak meg«. Az iskolai ünnepségekről, megemlékezésekről untig ismert mondatok, jelszavak, képek, tablók, szavalóversenyek beleivódtak a tudatunkba. Nyáron azonban nincs iskola, ezért Szent István egy kicsit elsikkad. A tűzijátékot kapcsoljuk hozzá, ami látványos produkció, de nem érezzük mögötte a történelmet, a hősöket, a sztorikat, a személyes jellegét. Még akkor is, ha az utóbbi években a budapesti só mintha kibővülne egy erős üzenettel.

Ráadásul a kommunisták erőszakosan és ügyesen rátelepítették a (sztálini) alkotmány, illetve az új kenyér ünnepét, kilúgozva belőle a szent király művét. Amiképpen mindannyiunkban ott él a kép a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfiről, fújjuk a tizenkét pontot (vagy legalábbis néhányat belőle), tudjuk, mi a Molotov-koktél és libabőrösek leszünk az Egmont-nyitánytól, sokkal kevésbé része a gondolatainknak a halálos ágyáról felkelő uralkodó, aki koronáját – és így országát – a Szűzanya oltalmába ajánlja. Nincs az iskolákban tabló, a kicsik nem színeznek és ragasztgatnak Szent Koronát (mint kokárdát vagy lyukas zászlót), a díszteremben nem készül műsor, ahol István kihirdeti az egyházmegyék alapítását, vagy a legszebben beszélő diák felolvas az Intelmekből.

Pedig amit István tett, még annál is több, mint fellázadni egy megszálló nagyhatalom ellen. Egyház- és államszervezése egészen egyedülálló. Akkora területen, mint a Kárpát-medence, ennyire stabil államot, ennyire gyorsan szinte lehetetlen megvalósítani. A sok belső és pláne külső áskálódás ellenére, »annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem« itt vagyunk, és az ezerhuszonnegyedik születésnapon az idősebb testvér bölcs mosolyával köszöntjük a franciák nagy ünnepének 235. vagy az amerikaiakénak 248. évfordulóját.

Szent István valamiféle origónk; egy kicsit olyan az országnak, mint Krisztus a történelemnek. Úgy is mondhatnánk: István előtt és után. Tőle számoljuk a magyar állam napjait. Ráadásul koronázása éppen az új évezred első napján esett meg, pont olyan tiszta és egyértelmű a számozás, mint Krisztus esetében. Nem véletlen, hogy a Kossuth által a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi egyébként Szent Istvánt tartotta a legnagyobb magyarnak. És minden tiszteletünk a cenki grófé, mert ezt is jobban látta talán, mint Kossuth”.