Igazság, igazság, igazság... – Lánczi András írása

Az igazság az, hogy a demokrácia egyre inkább áldozatává válik saját relatív normativitásának. Norma, hogy egy demokráciában a többségi akaratnak kell politikailag érvényesülnie. Relatív, hogy mit értünk többségi akaraton. Jogilag – a belső vagy külső hatalmi elit valamely része által – bármikor meg lehet akadályozni egy demokratikus folyamat érvényességét. Ha például egy választás nyertesével szemben a vesztesek többséget tudnak kiállítani, akkor ők fognak kormányt alakítani. Erre a közelmúltból több bizonyíték van Európa-szerte. Ami pedig legutóbb Romániában történt, hogy az alkotmánybíróság leállította a választási folyamatot, lényegében az általános akarat felszámolása, a román szuverenitás hiányának a jele. A demokrácia paradoxonja, hogy a többségi akarat nem számít.

Az igazság az, hogy valamikor számított az igazság. De amióta a valóság csak konstrukció, a vallásháborúk idejére emlékeztető hitvilágban él sok közösségi médiás ember. Öngerjesztő és önmagába záródó világot alakítanak ki maguk körül, amelyben elvész a „valakinek igaza van” és a „mi az igazság” közötti különbségtétel. A hazugság bele van kalkulálva a modern politikai cselekvésbe, mert mind a politikus, mind a nép elvész a napi villámretorikai megnyilvánulások manipulált zuhatagában. Vallási felekezetek helyett politikai felekezetek állnak egymással szemben, a végeredmény ugyanaz lehet, mint négyszáz éve: háború, káosz, félelem és zavarodottság.

Fundamentálisnak szokták nevezni azt az igazságformát, amelynél a politikát a nem relativizálható kinyilatkoztatott vallási törvényekre alapozzák, sőt a mindennapi életet szabályozó törvények azonosak a vallási előírásokkal. A politika igazságtartalmát a vallási törvények politikai alkalmazása garantálja. Ez persze nem zárja ki a hatalmat irányítók közti belső harcokat, konfliktusokat, amit azzal lehet ki­oltani, ha a vallási vezető egyben a világi hatalom feje is. Ennek az igazságformának az az előnye, hogy az igazságot, a hitet és a törvényt egységben látja, és ezt alkalmazza, ha tudja.

A következő igazságforma a természetes igazságosság. Ebben az esetben a közösség valamennyi tagja képes véleményt formálni, mivel ez az igazság rendelkezésére áll minden épelméjű és józan ésszel bíró embernek. Vannak általános törvényszerűségei a természetes igazságosságnak, például születésénél fogva minden ember egyenlő, mindenkinek joga van eltemetni a halottját, a bűnt meg kell büntetni. A legtöbb alkotó, író, gondolkodó, művész is ebbe kapaszkodik, mert ez köti össze a valósággal. Az igazság relativizálása itt már előfordulhat, de a racionális érvelés nem kerül szembe a hittel, a kinyilatkoztatott igazsággal. Legalábbis nem kibékíthetetlenül.

Ezzel szemben a modern igazság­forma a teljes relativizmusban fogant. Mi, emberek mondjuk meg normaszerűen, hogy mi az igazság feltétele – ez a közmegegyezés –, így emberek mondják ki, mi is az igazság. Ez a modern demokrácia egyetlen normája! „Az arisztokratikus felfogás szerint az individuum van az államért; a cél, hogy az állam mentül hatalmasabb legyen. Ezzel ellentétben a demokrácia azt hirdeti, hogy az állam az individuumért­­­ áll fenn, a cél az, hogy az állam keretén belül az egyén mentül jobban érvényesüljön” – írja Hirschfeld Márk A Homo Americanus című, a Nyugatban 1930-ban megjelent cikkében. A titok azonban az, hogy a demokratikus hatalom bonyolult intézményrendszere mélyén is valakik döntenek. Kié a hatalom egy demokráciában? Nem a népé, hanem az uralkodó elit nehezen változó összetételű köreié. Ha pedig valaki meg akarja kerülni ezt az elitet, akkor populistának bélyegzik. Ha meg tovább erősködik, akkor autoriter, fasiszta, náci és antiszemita lesz. 

A szerző filozófus

Nyitókép: Ficsor Márton / Mandiner