Fantasztikus év

Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala

„A »földindulás« kifejezés, nem is írja le pontosan a tizenkét hónap alatt bekövetkezett fordulatot: nem a változás mértéke sokkoló – bár az is egyedülálló a szovjet gyarmatbirodalom bukása utáni európai politikatörténetben –, hanem az az aránypár, hogy (az apatikus közhangulat, az erőforrás-eloszlás, a hatalom látszólagos társadalmi beágyazottsága alapján) mire látszott esély, és ehhez képest, vagy inkább ennek ellenére mi az, ami végül megtörtént. Az ország legokosabb politológusai és szociológusai elemzik hónapok óta a Tisza-jelenséget érdemi megfejtés nélkül: nem lehet tudományos pontossággal meghatározni, hogy miért most érkezett el a pillanat, miért pont Magyar Péter megjelenése adta a szikrát a régóta gyülemlő elégedetlenség belobbanásához, és mi az, amit az ő ajánlatában az ország nem Fidesz-szavazó többsége hihetőbbnek hallott, mint bármi mást az elmúlt 15 évben. 

Ugyanúgy nincs rá magyarázat, mint hogy miért hitték el százezrek 2010 tavaszán a második forduló előtt (a nemzet tarsolyában az 1998-2002-es orbáni kormányzás tapasztalataival), hogy jó lesz az, ha kétharmadot adnak a Fidesznek. Az összehasonlítás persze sántít, és nem is tisztességes, viszont éppen a lényegre mutat rá: 2010-ben Orbánék nem csináltak nagy titkot belőle, hogy ha ők jönnek, akkor a (végül csak részlegesen megvalósult) nagyobb jólét ára a kevesebb szabadság lesz, a még épp csak körvonalazódó Tisza-program viszont – az »elmúlttizenötév« fényében sokak számára meggyőzően – arra épít, hogy a nagyobb jólétnek a több szabadság, a politika fölötti erősebb társadalmi kontroll lehet a záloga.

Bármi lesz is a kimenetel, a tankönyvekbe garantáltan bekerülünk vele. Azzal is, hogy demokratikus környezetben, az EU-n belül önként utat engedtünk az önkénynek, meg azzal is, ahogy a vesztesnek látszó parti vége előtt váratlanul sakkot adtunk neki.

De nem azért történt mindez, mert messiás született, hanem mert az embereknek mostanra rettenetesen elegük lett Orbán Viktorból, a családjából, az üzletfeleiből, és mindazokból, akiket indokoltan vagy igazságtalanul ehhez a szétkorhadt rendszerhez sorolnak.

Másképp fogalmazva: a rezsim pont abba roppan bele, ami Lánczi András szerint a lényege; az okozza a vesztét, amit a névadója a leválthatatlanság zálogának vélt. Holott jó, vagy legalább közepes kormányzással, de az átlagosnál kisebb lopási hajlammal még évtizedekig elketyeghetett volna – ez a fő tanulság az utókor politikusai számára Választói szemszögből meg az: nekik valószínűleg így is megérte – nekünk sajnos biztosan nem.”

***