Úgy égtek a szovjet harckocsik, mint a fáklyák

Nyitókép és képek: Ficsor Márton

Önnek is a Bródy Sándor utcai események adták meg a lökést a forradalomban való részvételre?
Igen. Akkoriban a Finommechanikai Vállalatnál dolgoztam a Fehér úton. Október 23-án hatkor végeztünk, és hazafelé a Keleti pályaudvarnál szálltam le a hévről. Egy teherautó állt a kijáratnál, mondták, hogy a Magyar Rádiónál az ávósok nem engedik, hogy beolvassák a műegyetemisták tizenhat pontos követelését, ezért indulnak fegyverekért. Csatlakoztam, és mentünk a Danuvia-gyárba, de csak kis puskákat találtunk.

Hogyan került a rádió épületéhez?
Visszafelé a teherautóval a Gutenberg térre értünk, de a már zajló lövöldözés miatt csak a Vas utcáig tudtunk bemenni. Aztán a térre érkezett egy Csepel teherautó, azon már voltak fegyverek, azonnal szét is osztották őket. Így lett géppisztolyom két tárral.

Nem fordult meg a fejében, hogy ezzel sokat kockáztat?
Ronda világ volt. Az emberek egyik fizetéstől a másikig éltek, tarthatatlan volt a kizsákmányolás. Az előző években vidéken beszolgáltatásra kényszerítették az embereket, beterelték őket a téeszbe, a városokban meg a gyári normateljesítés zsigerelte ki a munkásokat, és a házfelügyelők minden héten jelentettek a lakókról a rendőrségnek. Ott volt az elcsalt kékcédulás választás, az egypártrendszer kialakítása. Éreztem, ezen a rendszeren változtatni kell.

A családjának milyen viszonya volt a rezsimhez?
Apámat 1945-ben egy feljelentés következményeképpen elvitték, a dél-budai internálótáborban tartották fél évig, szabadulása után pedig egy évig minden vasárnap jelentkeznie kellett a Ferenc téri rendőrségen.

A rádió ostroma után hova ment?
Kora hajnalban a sebesülteket bevittük a Vas utcai szülészeti klinikára, a súlyos eseteket pedig tovább a Rókus-kórházba. Hajnalban gyalogoltunk haza, 
a IX. kerületi Sobieski János utcában laktunk, így a Corvin közön keresztül mentünk, ott már gyülekeztek az emberek. A fegyvereinket elkérték, ott is hagytuk nekik.

Mikor és hogyan csatlakozott a Tompa utcai felkelőcsoporthoz?
Másnap reggel két házbeli srác jött fel, hogy megtámadtak bennünket az oroszok. Hallottuk a lövöldözést, lementünk, a Tompa utcánál értünk ki a Ferenc körútra, és láttuk, ahogy elhaladnak a szovjet harckocsik. A sarkon állt a Díjbeszedő irodaháza, a földszinti ablakai be voltak törve, azokon ugráltunk be, és ott találkoztunk a csoport tagjaival először. A második emeleti lakásokban Molotov-koktélok voltak előkészítve, a srácok azt kérték, hogy segítsünk, az ablakokból dobáltuk a tankokat. A harckocsi tornya mögött volt egy rács, ha azt sikerült eltalálni, akkor a benzin a tank belsejében robbant be, az egész úgy égett, mint egy fáklya. A kimászó kiskatonákat mind leszedték a többiek. 

Mi volt ott az ön feladata?
Október 25-én az volt a terv, hogy nekünk kell biztosítanunk a rendet, hogy ne legyen fosztogatás, se bármilyen atrocitás a területünkön. Nekünk kellett összegyűjtenünk a kirakatba kihelyezett kartondobozokat, amelyekbe a lakosok önkéntes adományaikat dobták, majd leadtuk az adott házak házmestereinek. Alsónémediből hoztak egy teherautónyi libát, majd Újpestről krumpliszállítmányt, ezek szétosztásában segédkeztünk. Kapcsolatban álltunk a szomszédos Tűzoltó utcai csoporttal, Angyal Istvánékkal, az ő bázisuknál, a BM-garázs kézi pumpás kútjánál tudtunk benzinhez jutni. Angyal hozott nemzetőr-igazolványokat, október 27. után már nemzetőrként tevékenykedtünk.

Hol és hogyan élte át a szovjet csapatok november 4-ei támadását?
Az előtte való napokban a mi területünkön nem történtek különösebb atrocitások, november 3-án, szombaton éppen arról beszélgettünk, hogy hétfőn már be kellene néznünk a munkahelyünkre. Ám aznap befutott a hír, hogy a szovjetek bevonulnak, már Nyíregyházán vannak. A Corvin köziek is így tudták, ezért a parancsnokok úgy döntöttek, aznap este senki nem megy haza, hanem az őrhelyén marad. Felmentünk a második emeletre, aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy a szemben lévő ház hagymakupoláját ellőtte egy harckocsi… Ez volt az első lövés. A Boráros tér felől jöttek, elkezdtük dobálni a koktélokat. Igen ám, de november 4-én a harckocsik már gyalogsággal érkeztek, ez már egy más harcmodor volt, és a lőszerutánpótlásunk is fogytán volt. A parancsnokunk végül menekülésre adott parancsot, de mire lefutottunk a földszintre, a szovjet katonák már bejutottak a házba. Tűzharc alakult ki, leszorítottak bennünket a pincébe. A szomszédos ház pincéje felé kiütöttük az alagsori tűzfalat, így kijutottunk az Angyal utcára, azt viszont kereszttűzben tartották a szovjetek. Akkor tudtunk kitörni, amikor hallottuk, hogy a katonák tárat cserélnek. A szemben lévő ház kapuján futottunk be, a hátsó kerteken keresztül kijutottunk a Ferenc térig, onnan pedig a fal mellett osonva hazaértünk. A fegyveremet a Szvetenay (ma Lenhossék) utcában egy kapualjban letettem, fegyvertelenül érkeztem haza.

A disszidálás maradt az egyetlen opció?
Aznap este minden házba bejött egy szovjet egység, lakásról lakásra átkutatták a házakat, keresték azokat, akik fegyveresen harcoltak. Másnap apám azt mondta, ő átélte az 1919-es kommünt, a kommunisták vérengzést fognak rendezni most is, ezért azt kérte, hogy menjek külföldre, és amikor konszolidálódik a helyzet, majd visszajövök. A következő napokban aztán elkezdték összeszedni a fiatalokat, ezért két társammal eldöntöttük, hogy elindulunk.

Hogyan tudta elhagyni az országot?
November 16-án kimentünk a Déli pályaudvarra, és Lébényig eljutottunk vonattal. Onnan gyalog mentünk nyugati irányba, 17-én hajnalban a burgenlandi Féltoronynál tudtuk meg, hogy átmentünk a határon. Semmilyen ellenőrzés nem volt. Onnan busszal szállítottak minket Bécsbe, egy iskolát alakítottak át menekülttáborrá. Két társam, Újvári István és Weisz Gábor végül Ausztrália mellett döntött, én a német követséget kerestem meg, nem akartam messzire menni a szüleim miatt. A nyugatnémetek szakembereket, többek között esztergályosokat kerestek – három nap múlva egy német rendszámú mikrobusszal elvittek egy holland határnál fekvő gyűjtőtáborba, ahol igazolványt kaptam, majd a Ruhr-vidékre szállítottak a Krupp Művek egyik gyárába dolgozni. Kaptunk szállást ingyen, az esztergályosmunkáért pedig heti 80 márkás fizetést. Szabadidőmben utazgattam, elmentem Aachenbe, Kölnbe és más városokba is, a vendéglőkben volt flipper, zenegép, a szomszédos Hollandiában pedig finom és olcsó volt a csoki. El voltunk ájulva.

Miért jött vissza 1957-ben?
A szüleimet előnyugdíjazták, olyan kis nyugdíjat kaptak, hogy az a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok volt. A fizetésem egy részét mindig hazaküldtem, de a szüleim nem kapták meg, a hatóságok minden levelemet kibontották. Apám abban reménykedett, kapcsolatai révén el tudja intézni, hogy az 1957-es részleges amnesztiával nem lesz bántódásom, haza tudok térni. Kasselig eljöttem vonattal, majd megpróbáltam átszökni Kelet-Németországba, de elkaptak a nyugatnémet határőrök. Voltak német papírjaim, ezért csak azt ellenőrizték, hogy nem vagyok-e bűnöző, majd a határhoz kísérve átadtak a keletnémet rendőrségnek. Ők Drezdában továbbadtak a vöröskeresztnek, majd azok feltettek egy személy­vonatra, Győrnél pedig már vártak a pufajkások, bevittek a laktanyába. Ott kezdődtek a kihallgatások.

Tudtak az ötvenhatos múltjáról?
Nem. Kitaláltam egy jó kis fedősztorit: kíváncsi voltam a nyugati életformára, mentek a barátaim, ezért én is mentem… Mindennap elém tettek egy papírt, le kellett írnom, hogy mit csináltam kint. Én meg leírtam.

Milyen eljárásba vonták végül, és milyen büntetést kapott?
Csak disszidensként kezeltek. Győrben kaptam egy cédulát, Budapestre visszatérve pedig a rendőrségen kaptam új személyi igazolványt. Nyolc napon belül el kellett helyezkednem, de ez nehéz volt, mert 

Szerencsémre összefutottam egy volt osztálytársammal, Felkai Ernővel, aki beajánlott az Irodagép párttitkáránál, felvettek, és tizenöt évig ott dolgoztam. Kollégám, Imre László jelentett rólam évekig a munkahelyemen, a házban pedig a földszinten lakó őskövület kommunista nő, Juliska néni. Aztán jött egy levél a Kozma utcából, hogy jelenjek meg. Egy civil ruhás nyomozó hallgatott ki, ötvenhatról kérdezősködött. Semmit nem mondtam, aztán szembesítettek egy gyanúsítottal, de nem ismertük egymást. Utána egy perben tanúként hallgattak meg, a gyanúsítottal együtt dolgoztunk Németországban, de itthonról nem ismertem, így semmi gyanús dolog nem merült fel velem kapcsolatban.

Vagyis az volt a szerencséje, hogy senki nem vallott önre, illetve nem került elő fotó, irat önről.
Pontosan.

A puha diktatúra idején milyen retorziók érték volt disszi­densként?
Inkább a gyerekeimen csattant az ostor: egyiküket sem engedték továbbtanulni. Mindkettejük esetében azt az értesítést kaptuk a középiskolától, hogy betelt a létszám. Pedig a hetvenes években minden gyereket felvettek. Más iskolákban kellett elhelyeznünk őket: a fiam autószerelőnek, a lányom ápolónak tudott tanulni. És persze 1970-ig piros útlevelet sem kaptam, még a kommunista blokk országaiba sem tudtunk kiutazni.

A rendszerváltozás után harmincnégy évvel kijelenthető, hogy megtörtént az igazságtétel, 1956 ügye a helyén van?
Nem. Akkor lenne a helyén, ha a Zétényi–Takács-féle törvénytervezet hatályba léphetett volna; akkor valósult volna meg az ötvenhatosok rehabilitációja, illetve oldódott volna meg a kommunista vezetők leszármazottainak ügye. Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke lazán lesöpörte az asztalról. Ennek a levét isszuk most: a bíróságokon, az ügyészségeken a kommunista funkcionáriusok leszármazottai ülnek, tisztelet a kivételnek.

Ma is tud vihart kavarni az 1956-hoz való viszony. Az ön szövetsége is tiltakozott az ellen, hogy Magyar Péter pártja a jelképévé tette a lyukas zászlót.
Ez a lépés meggyalázza az ötven­hatos eszme emlékét. 1956-ban azért vágtuk ki a Rákosi-címert a lobogóból, mert nem a magyar nemzet jelképe volt, hanem a szovjet címer másolata. 1848 után a Kossuth-címer szerepelt a zászlónkon, az volt a mi nemzeti jelképünk. A Tisza Párt nem méltó arra, hogy az ötvenhatos zászló legyen a logója. Miattuk meg kellett változtatnunk a saját logónkat, részben azért, mert a szervezetünk több tagja jelezte, hogy az utcán a rajtuk lévő ötvenhatos logót a Tisza Párt logójának nézték, és emiatt beszóltak nekik.

Az eset előzménye Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának nyilatkozata az orosz–ukrán háború és 1956 vonatkozásában. Arról mi a véleménye?
Az sajnálatos eset, rossz megfogalmazás volt. De ez nem tükrözi a hozzáállását – ismerem őt. Figyelmetlenség volt, de az vesse rá az első követ, aki élőbeszédben soha nem követett még el hibát.