„Az uszoda, az valami fenomenális volt” – áradozott az ifjú úszólány – „tizenhétezer ember fért el a versenymedencénél, […] amikor a medencére ránéztem, mondtam ’Uram Isten, ez ötven méteres?’, olyan aprónak tűnt a hatalmas térben”.
A hazavárás is igazi meglepetés volt számára: az egész család a reptéren várta, a csapattársaival, edzőjével együtt. „Én már akkor meglepődtem, ott vártak azok, akik a mindennapjaimnak fontos szereplői.” Amikor pedig megálltak a házuk előtt Mindszenten, „az összes mindszenti szinte ott állt, a tűzoltóktól kezdve, mindenki engem várt, az én kis közösségem, az én kis falum”. „Elmondhatatlan nagy öröm volt nekem, amikor Facebookon vagy Messengeren írták, hogy Mindszentről nagyon szurkolnak nekem, de
teljesen más volt ott szembesülni azzal élőben, hogy mennyi ember van, aki szeret és támogat. Megkönnyezem azóta is.”
A fiatal úszólány született csapatjátékos, nem hiába, szinte az összes érmét csapatban szerezte. „Imádok csapatban szerepelni. Ott nem csak egyedül vagyok, tudom, hogy mások is velem úsznak, én se csak magamért, hanem másokért is úszok. Ez kiskorom óta így van bennem. Általános iskolában rengeteget fociztam, ugye folyamatosan csapatban, ott is az volt bennem, hogy az én csapatom sohasem veszíthet, és ez így van a mai napig. A csapat sportágakat imádom a legjobban.”
Az úszás mellett életeket ment – csak egy kicsit másképp: igyekszik a vízi életmentést, mint sportágat és technikákat népszerűsíteni mindenhol. „Ez egy Magyarországon nem annyira ismert, de nagyon fontos sportág” – mesélte – „azt próbáljuk meg utánozni, milyen amikor egy ember élete forog kockán a vízben, mi pedig próbáljuk kimenteni. Vannak olyan feladatok, amelyek során egy 70 kilós műanyagbabát kell megmenteni. Nem olyan egyszerű.” Ha pedig belegondol az ember, az úszás is hasonló gyökerekkel rendelkezik, mint ez a „friss” sportág: „az úszás is azért van, hogy vízbiztosak legyünk.”