„A Stasi ügynökei ezrével jöttek Magyarországra, tömegesen szivárogtak be a táborhelyekre” – Matthew Longo a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner-archív

Miért választott a magyar történelemhez ennyire szorosan kapcsolódó témát? Van valamilyen kötődése Magyar­országhoz?
Nincsenek magyar gyökereim. Politológus vagyok, a szakterületem a határok tanulmányozása, ezért érdekelt ennek a történetnek a „határaspektusa”. Egyszer egy konferencia alkalmával jártam a magyar–osztrák határnál, épp kerestem a következő projektemet, s akkor hallottam a páneurópai piknikről. Ez az egyik legérdekesebb történet, amivel valaha találkoztam. Nemcsak a határőrökről és a menekültekről szól, hanem a teljes kommunizmusellenes mozgalomról. Különös pillanat, amikor az emberek a hazájukban próbálnak a változásért harcolni. A magyar–osztrák határnyitás témája kiváló lehetőséget ad arra, hogy a szabadság és a hatalom, a migráció és a szuverenitás kérdéseiről közösen gondolkodjunk.

Milyen forrásokból dolgozott?
Minden forrás német és magyar nyelven volt, és mivel e nyelveket nem beszélem, magyar és német diákjaimból álló csapatra támaszkodtam. Az összes interjút tolmácsok segítségével vettük fel, majd a leiratot is profik fordították. A levéltári munka meglehetősen fárasztó volt, ott állt mellettem egy kutató, aki minden mondatot lefordított. Körülbelül hat évet ölelt fel a kutatás és az írás, és a koronavírus-járvány miatt legalább egy-két évet csúszott a munka.

Mi a könyv tanulsága a szuverenitás vagy épp a migráció vonatkozásában?
A migráció kapcsán az igazi nehézséget az emberek integrációja jelenti. Általában különböző etnikumú és vallású, eltérő anyanyelvű emberek érkeznek egy idegen országba. Az 1989-es történetben viszont németek mentek Kelet-­Németországból Nyugat-Németországba, az ország egyik feléből az elválasztott másik felébe. Az NDK nyugatnémet határáról származók gyakorlatilag ezer kilométert utaztak, hogy néhány méterrel odébb legyenek. Mégis nagy kihívást jelentett integrálni ezeket az embereket. Az interjúkban felidézték, milyen nehéz folyamat volt otthonra lelniük az új helyen, még ha minden feltétel adva volt is hozzá. Gyakran szembesültek azzal, hogy nem kívánt személyek, nehezen találtak munkát, és még nehezebben jutottak lakáshoz.

Milyen leckét tanulhatunk még ebből?
A falak bűvöletében éltünk 1989-ben: az egész világ látta, ahogy a fal leomlott, ez óriási dolog volt. Azt hihettük, a kommunizmus összeomlik, és ezzel eljön a demokrácia. A valóságban azonban az átmenet ennél bonyolultabb volt. A nyolcvanas évektől már beszéltek arról, hogy milyen ütemben és struktúrában jöhet létre a demokrácia, hogyan lehet megreformálni a gazdaságot, és milyen menetrend szerint lehet átalakítani a politikai rendszert. Aztán a fal leomlott, és a kezdeti euforikus hangulatot a bonyolult valóság követte – a könyv ezt is vizsgálja.

A magyar határőrök nem kaptak parancsot arra vonatkozóan, hogy mit tegyenek, ha emberek tömegei érkeznek a határhoz, akár a tömegbe is lőhettek volna. Kimondhatjuk, hogy a saját felelősségükre jártak el?
Pontosan. Amikor a történelemről gondolkodunk, rendszerint makrotörténeti narratívák mentén tesszük, ilyen például, hogy a hidegháború Moszkva és Washington között zajlott. A narratívákban az elit szerepel, ám a történelmet valójában a helyi szereplők írják, az ő történeteik pedig bonyolult erkölcsi döntésekből állnak. Ez a könyvem lényege. A kötetben megjelenő szereplők, a keletnémetek, a különböző szintű magyar állami tisztviselők, a piknikezők és a szervezők mindannyian meghozták saját morális döntéseiket. Mi az, amiért érdemes kockázatot vállalni? Mely értékek fontosak annyira, hogy kockáztassuk az életünket? A határőrök is ezekkel a dilemmákkal küszködtek, és teljes bizonytalanság vette őket körül. Egy politikai átmenet idején ugyanis senki nem tudja, mi a törvény, azt, hogy két hónap múlva érvényes lesz-e az, ami ma érvényben van. Az embereket ilyenkor nem védi a politikai struktúra, kiszámíthatatlan terepen kénytelenek működni. 

Kik voltak a történet keletnémet szereplői?
A könyv megjelenése után rengeteg levelet kaptam olyan olvasóktól, akik ott voltak az események sűrűjében. Mindannyian arról számoltak be, hogy mennyire hihetetlen volt, ami velük történt, azt hitték, hogy a Stasi csapdája volt, és erőszaktól tartottak.

Sikerült forrásokat találni a magyar vagy a német titkos­szolgálat archívumában? 
A Stasi ügynökei ezrével jöttek Magyarországra, tömegesen szivárogtak be a táborhelyekre. Nehéz volt megtalálni és azonosítani őket, s természetesen nem akartak interjút adni. Rengeteg időt töltöttem a levéltári anyagok átböngészésével, hiszen az adatokat kiemelten védik, és hosszú időbe telik a jelentések kikérése. A Stasi eredetileg egy precízen működő gépezet volt, ám ezek az iratok már az összeomlásáról tudósítottak. Több ember megfigyelési anyagát kaptam meg úgy, hogy az illető saját kezűleg írta alá, hogy a rá vonatkozó anyagot átadhatják nekem. Érdekes, hogy a személyes aktákban szinte semmi nem szerepelt, noha a határon kapták el ezeket az embereket. Könnyen lehet, hogy a magyarok rögzítették az elfogás tényét, aztán futni hagyták őket. Valószínűleg úgy érezték, nem éri meg bántani őket, nem tekintették az ellenségeiknek. Ezek az apró erkölcsi döntések az ellenállás formái voltak a részükről.