David Pressman megint előadta a nagyjelenetet: végveszélyben Magyarország!

(Nyitókép: Szentgallay Bálint / AFP)

„Lamberg szívében kés”, írta Petőfi. A Bécsben, a birodalmi központban kinevezett teljhatalmú megbízott csúfos véget ért 1848 szeptemberében. A feldühödött tömeg a pest-budai hajóhídon meggyilkolta. Ennek a versnek a következtében – talán nem teljesen megérdemelten – a szabadság örök elnyomójaként vonult be a történelmünkbe. Így aztán a helytartói tisztség igen rosszul cseng mifelénk.

A világ leghíresebb helytartója is, aki megölte az emberré lett Istent, minden vasárnap megneveztetik a hiszekegyben, el ne felejtse valaki.

Az USA, miután a kilencvenes években átvette a közép-európai portfóliót a Szovjetuniótól, a nagyköveteken keresztül is aktívan beavatkozik a belpolitikánkba. (Mondjuk azért ez még mindig jobb, mint a vietnámi, jugoszláv, afgán vagy iraki módszer.) Mindjárt a rendszerváltáskor Mark Palmer révén világossá tették, mi a felállás: kik azok, akik kedvesek Washingtonnak, és kik a rossz fiúk.

kinevezése óta pedig ugyanebben a cipőben jár David Pressman is. Még azzal sem törődnek, milyen végtelenül megalázó ez a honi ellenzékre nézve, amelyről már nem is feltételezik, hogy képes ellátni a kormány bírálatát kellő színvonalon. Szerencsére ellenzékünk annyira impotens, hogy észre sem veszi, mennyire ciki a Nagy Testvér atyáskodása.

Az egész persze egy játék része, hiszen vannak a nagyhatalmi érdekek és vannak a mieink, s a kettő között nyilvánvalóan feszülnek ellentétek.

de amikor demokrata elnök van Amerikában, sosem merül fel ilyesmi a konzervatív magyar kabinetek vonatkozásában. Pressman eljátssza, hogy ő jó ember, szeret minket, és a megbízóival együtt csak a javunkat akarja, mi pedig ismerjük már ezt az attitűdöt a történelemből, van benne gyakorlatunk és van hozzá kellő immunrendszerünk, ezért bár nyíltan nem küldjük haza – hiszen mégis vannak bizonyos erőnléti különbségek –, de legalább jelezzük neki, hogy értjük a dörgést.

Ezúttal a megszűnt, kiebrudalt, beszántott, illegalitásba kényszerült CEU Demokrácia Intézete, a Political Capital és a baloldali többségű Fővárosi Önkormányzat közös rendezvényén rontott neki a magyar kormánynak: „(…) megkérdőjelezzük, valóban demokrácia-e Magyarország”. A demokratikus berendezkedés két pillérének ugyanis a működő civil társadalmat és a szabad médiát tekinti, és meglátása szerint épp ezt a kettőt érte súlyos támadás a Szuverenitásvédelmi Hivatal részéről az elmúlt hónapokban.

Én ugyan

ahol a többség által kinyilvánított szándék nyomán létrejövő törvényhozói és végrehajtói hatalom működik, de ez már-már filozófiai kérdés. Nálunk a civil társadalom aktivitását semmi sem gátolja, inkább az a gond, hogy Pressmanék azt értik civil társadalom alatt, hogy (lehetőleg balliberális) politikai irányultságú szervezetek működjenek, kapjanak sok-sok támogatást, mivel a pártjaik nem látják el a feladatukat.

az internetes keresőjében kutakodik, vagy ha egy áruház nyomtatottsajtó-kínálatát veszi szemügyre.

Mindig pikáns, ha a halottak voksaihoz hozzáadott gyanús levélszavazatokkal triumfáló Amerikából érkezik a kioktatás.

ahol már az alapító nyilatkozatban is meghazudtolták saját rendszerüket („minden ember egyenlőként teremtetett”). Nálunk már 1222-ben kimondták, hogy ha a király nem tartja be a törvényeket, le lehet váltani, de akkoriban Manhattanben még bölények legeltek. (Tényleg, a medvék életteréért most aggódók mikor bontják le a felhőkarcolókat és adják vissza az élőhelyet az ott őshonos bölényeknek? Az indiánokról most nem is szólok, mert ők csak emberek.)

Egy olyan ország képviseletében osztja az észt, amelyikben – mint Orbán Balázs válaszában megírta –

Vagy ahol saját rendszerüket meghekkelve, az előválasztáson a legtöbb elektor támogatását megszerző jelölt (az egyébként hivatalban lévő elnök) visszalép, majd az elektorok felsorakoznak egy olyan személy mögé, akire a jelölőgyűlésen nem is lehetett szavazni.

nem is termett sok babér neki.

Pressman egyébként az ilyen lózungok – nincs demokrácia, médiaszabadság, civilek, blabla – mellett egészen konkrét ügyekben is szívesen keveri a lapokat. A nagykövetség Facebook oldalán például elhencegett azzal, hogy Budapesten vitatta meg külföldi (többek között finn és lengyel) vezetőkkel „Magyarország energetikai és biztonsági helyzetét”.

Jó lenne persze végre őszintén szövetségesként tekinteni az aktuális szövetséges nagyhatalomra, de mivel rendre úgy kezelnek minket, mint alávetetteket, ez elég nehéz. Ismerjük ezeket a szövetségeseket – Hitlertől Sztálinig –, de szerencsére már csak a tankönyvek lapjairól.

mint az Arany Horda, a Habsburgok, az Oszmánok, a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió.

***