Ez nem „Méhes György-ügy”, hanem mindannyiunk ügye – mert gyávák voltunk, megalkuvók, és inkább nem beszéltünk arról, ami '90 előtt történt

(Nyitókép: képernyőfotó)

Kezdjük azzal, hogy Méhes-ügy nem létezik.

Méhes-ügy nincs, akármennyire szeretné a balliberális éttermiség, hogy legyen. Hiába írta meg nemrég a transzátlátszó, hogy Nagy Elek üzletember édesapja, aki Méhes György írói néven többek között gyermekkorom egyik kedvenc szerzője volt, együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal, a hírhedt Szekuritátéval. És hogy Nagy Elek nem átallja az ő írói kultuszát olyképpen ápolni, hogy saját vagyonából szemmel látható összegeket áldoz a magyar irodalom támogatására, egyebek mellett az apja nevét viselő díjat alapított, amit szakmai alapon odaítélnek az arra érdemesnek tartott magyar alkotónak.

Hogy Nagy Elek mit csinál a saját pénzével, az az ő dolga. Hogy az általa alapított díjat átveszik-e az arra jelöltek, az meg az ő dolguk. Én például nem vennék át egy Lukács Györgyről elnevezett díjat, de ez az én értékválasztásom, másokat nem ítélnék el azért, mert átvennék. És itt le is lehetne zárni a témát, ha nem mutatna túl Nagy Eleken és az édesapján. Ez a történet nemcsak azért fontos, mert emiatt morális nyomást helyeznek az erdélyi magyar irodalomra és intézményrendszerére, hanem azért is, mert

Gyávák voltunk, megalkuvók, inkább nem beszéltünk arról, ami 1990 előtt történt. Pedig pont a többévtizedes gyávaságunk és megalkuvásunk a bizonyíték arra, hogy a rendszerrel együtt mi magunk azért akkorát nem változtunk, továbbra is mindenki szem maradt a láncban. Hallgattak, hallgattunk akkor is, azután is.

Évekkel ezelőtt egy hasonló tematikájú felhorgadáskor idéztem már Székely János zseniális költőt és drámaírót, Méhes György kor- és sorstársát: „Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem!”

Székely Jánosnak volt lelkiereje 1991-ben bevallani ezt a „bármit”, jelentsen tényleg bármit, majd letenni a lantot – nos, ez már tiszteletreméltóbb. Sok olyan pályatársa kussolt 1990 után a kommunista diktatúra erőszakszervezeteivel való együttműködéséről, akikről viszont azóta feketén-fehéren kiderült, hogy „bármit elkövettek, elismertek, megírtak”. Egyesek azóta meghaltak, szégyenüket a sírba vitték, mások itt élnek közöttünk, és úgy csinálnak, mintha a múltat végképp eltörölték volna.

Nem tehetünk úgy, mintha 1990 előtt nem történt volna semmi. A kommunizmus öröksége mindaddig velünk él, amíg ezt nem tesszük meg. Nagy Elek felvállalta (még a botrány kirobbantása előtt!), hogy utánamegy az apja történetének, sőt, áldozni fog arra (is), hogy minden lehetséges történetet elmondjanak a kutatók.

Nagy Elek példája más értelemben is jó példa: sejtésem szerint ha mindenkinek, aki együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal, az örököse / leszármazottja (vagy akár maguk a mai napig hallgató élő érintettek) negyedannyit tennének a magyar irodalomért, mint Nagy Elek,

Vagy ne is várjunk el ilyesmit. Én akár abban is kiegyeznék, ha az összes morálítész előfizetne az irodalmi folyóiratokra. Már azzal beljebb lenne a kortárs magyar irodalom.