Évtizedek óta ismételgetem, hogy ezeket a történeteket el kell mondanunk.
(Nyitókép: képernyőfotó)
Kezdjük azzal, hogy Méhes-ügy nem létezik.
Képmutató moralizálás, na, az van, közel három és fél évtizedes hazug hallgatás, relativizálás, az is van.
Méhes-ügy nincs, akármennyire szeretné a balliberális éttermiség, hogy legyen. Hiába írta meg nemrég a transzátlátszó, hogy Nagy Elek üzletember édesapja, aki Méhes György írói néven többek között gyermekkorom egyik kedvenc szerzője volt, együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal, a hírhedt Szekuritátéval. És hogy Nagy Elek nem átallja az ő írói kultuszát olyképpen ápolni, hogy saját vagyonából szemmel látható összegeket áldoz a magyar irodalom támogatására, egyebek mellett az apja nevét viselő díjat alapított, amit szakmai alapon odaítélnek az arra érdemesnek tartott magyar alkotónak.
És ez így együtt a morálítészek szerint már valahol a főbenjáró bűn és az emberiesség elleni bűncselekmény közé helyezhető.
Hogy Nagy Elek mit csinál a saját pénzével, az az ő dolga. Hogy az általa alapított díjat átveszik-e az arra jelöltek, az meg az ő dolguk. Én például nem vennék át egy Lukács Györgyről elnevezett díjat, de ez az én értékválasztásom, másokat nem ítélnék el azért, mert átvennék. És itt le is lehetne zárni a témát, ha nem mutatna túl Nagy Eleken és az édesapján. Ez a történet nemcsak azért fontos, mert emiatt morális nyomást helyeznek az erdélyi magyar irodalomra és intézményrendszerére, hanem azért is, mert
ez nem Méhes-ügy, nem Nagy Elek ügye, hanem mindannyiunk ügye, amit sikeresen elkentünk a rendszerváltoztatás után.
Gyávák voltunk, megalkuvók, inkább nem beszéltünk arról, ami 1990 előtt történt. Pedig pont a többévtizedes gyávaságunk és megalkuvásunk a bizonyíték arra, hogy a rendszerrel együtt mi magunk azért akkorát nem változtunk, továbbra is mindenki szem maradt a láncban. Hallgattak, hallgattunk akkor is, azután is.
Most meg az akkor és azután évtizedekig némák himbálják a morálkorbácsot.
Évekkel ezelőtt egy hasonló tematikájú felhorgadáskor idéztem már Székely János zseniális költőt és drámaírót, Méhes György kor- és sorstársát: „Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem!”
Egy morálprofnak írt válaszomban akkor így folytattam:
Székely Jánosnak volt lelkiereje 1991-ben bevallani ezt a „bármit”, jelentsen tényleg bármit, majd letenni a lantot – nos, ez már tiszteletreméltóbb. Sok olyan pályatársa kussolt 1990 után a kommunista diktatúra erőszakszervezeteivel való együttműködéséről, akikről viszont azóta feketén-fehéren kiderült, hogy „bármit elkövettek, elismertek, megírtak”. Egyesek azóta meghaltak, szégyenüket a sírba vitték, mások itt élnek közöttünk, és úgy csinálnak, mintha a múltat végképp eltörölték volna.
Évtizedek óta mondogatom, hogy ezeket a történeteket el kell mondanunk.
Nem tehetünk úgy, mintha 1990 előtt nem történt volna semmi. A kommunizmus öröksége mindaddig velünk él, amíg ezt nem tesszük meg. Nagy Elek felvállalta (még a botrány kirobbantása előtt!), hogy utánamegy az apja történetének, sőt, áldozni fog arra (is), hogy minden lehetséges történetet elmondjanak a kutatók.
Ezt csak helyeselni tudom.
Nagy Elek példája más értelemben is jó példa: sejtésem szerint ha mindenkinek, aki együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal, az örököse / leszármazottja (vagy akár maguk a mai napig hallgató élő érintettek) negyedannyit tennének a magyar irodalomért, mint Nagy Elek,
akkor a magyar írók nagyjából a Kánaánban élnének.
Vagy ne is várjunk el ilyesmit. Én akár abban is kiegyeznék, ha az összes morálítész előfizetne az irodalmi folyóiratokra. Már azzal beljebb lenne a kortárs magyar irodalom.
„Ugyanaz a magyar baloldali hagyomány: anno így építették a kommunizmust is, csak Lukács György helyett Nagy Ervin jutott nekik (nekünk)” – jelentette ki Demeter Szilárd.
Egy kiszivárgott előadás szerint Magyar Péterék alaposan megnyirbálnák a vállalkozásonak járó támogatásokat, a tervezett adóreformjaik pedig csak tovább rontanák a helyzetet.
A kommunizmust azok az emberek éltetik, akik soha nem akartak megdolgozni semmiért és minden követ megmozgattak, hogy elvegyék a tehetségesektől, a szorgalmasaktól.
Így válnak a jó emberek jóemberkedő gonosztevőkké.
Ebben az évfordulóban az a legszörnyűbb, hogy egy látszólag megnyert helyzet válik hirtelen bukássá. A szép remények a túlerejét könyörtelenül érvényesítő medve talpa alatt halnak el. Ungváry Zsolt írása.
1956 hőseinek nem adatott idő ezen viták lefolytatására. Nekünk kötelességünk, hogy legalább kísérletet tegyünk rá.
Újabb öt európai válogatott vált biztos résztvevővé.
A hétfő este keletkezett tűz olyan gyorsan terjedt, hogy a tűzoltók nem tudtak bejutni az épületbe, és a jelképes épület szinte teljesen megsemmisült.
