Új ellenzék, régi mentalitás

Beleremegett a kontinens az európai parlamenti választásba. Franciaországban a jobboldali előretörés előre hozott választáshoz vezetett, Németországban nagyon meggyengült a baloldali jelzőlámpa-koalíció, és Belgiumban is megbukott a liberális kormányzat – ennyit tehát röviden a következményekről. A háborús őrületnek remélhetőleg vége szakad.

Itthon a Fidesz–KDNP egyedül több szavazatot szerzett, mint a népszerűségben őt követő pártok, és az ellenzék az önkormányzatokban sem tudott megerősödni. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy az az ellenzék, amelyet az elmúlt tizennégy évben láttunk, most esik szét darabjaira.

Hogy milyen lesz az új felállás? A Tisza Párt mögött kétségkívül kiépült egy 1,3 milliós szavazótábor az EP-választásra, a régi szereplők bázisa szinte egy az egyben odaállt. A helyzet azonban még mindig képlékeny, sokismeretlenes egyenlettel van dolgunk, ha a Tisza mozgását próbáljuk kiszámítani. A későbbiekben, a politikai mézeshetek elmúltával feszültséget okozhat Magyar Péter baloldali-liberális szavazói körében, hogy ő középjobbra pozicionálja magát. Ez utóbbi a szavazóbázis mellett azért is lehet hiteltelen, mert vannak arra utaló jelek, hogy ő lett a globális hálózat új embere Magyarországon, és a régi csapat kezét – a Momentumtól a DK-ig – elengedték New Yorkban. Minden forrást, infrastruktúrát átcsoportosítottak, és kétségkívül lehetnek olyan hazai ellenzéki üzleti szereplők is, akik pénzt adnának az új reménység szponzorálására. Magyar még mindig „one man show-t” nyom, kisétál az ATV-ből, kezet fog Manfred Weberrel, magabiztosan kérvényezi az Európai Néppártba való felvételüket.

Kiváló jelölttársai egyelőre csak biodíszletként szerepelnek mögötte. Hiába ülhetnek be közülük heten az Európai Parlamentbe és tízen a Fővárosi Közgyűlésbe, azon kívül, hogy mi a kedvenc hobbijuk és ételük, nem árultak el magukról semmit a kampányban. Persze aki nem csak az új párt hájpolására fogékony, az tisztában lehet azzal, hogy az apróhirdetésben feladott állásajánlatokra leginkább a politika szürkezónájából jelentkeztek, abból a háttérből, amelyet a liberális világhoz tartozó ngó-k aktivistái, globális világcégek igazgatói, az Európai Bizottság háttérintézményeinek bürokratái alkotnak. Már csak az a kérdés, hogy ezek az immár politikusként előlépő képviselők a migrációs ügyekről, a gendertémáról vagy épp az ukrajnai szerepvállalásról miképp fognak szavazni. A parlamentben eljön majd a pillanat, amikor kiderül az álláspontjuk, nem lehet majd folytonosan csiki-csukit játszani.

A magyar politikatörténetben az a szokatlan helyzet állt elő, hogy egy 30 százalékos támogatottságot szerző pártnál előbb volt meg maga a márka, a Tisza név, mint a vezetését, tagságát alkotó, a szervezetet tartalommal, gondolatokkal megtöltő politikusi csapat. Ez 99 százalékban fordítva szokott történni, úgy, hogy a közös célokat, elképzeléseket, ideákat valló emberek egy csoportja pártot alapít, választ magának vezetőt, elkezd építkezni, majd csatlakoznak hozzá szimpatizánsok, kiépül a pártszervezet, vidéki tagszervezetek jönnek létre. Ne vonjuk kétségbe, hogy a politika – bár dinamikus rendszer – vastörvényeken alapul, sohasem szóló, hanem inkább csapatmunka. Kiváló szónoklatokat természetesen lehet tartani a platós kocsiról, és lehet jó interjúkat adni különféle platformokon, de ez leginkább addig működik, amíg nem társul a politikai felelősséggel. Döntéseket hozni – olyanokat is, amelyek nem mindenki tetszésével találkoznak – már más kérdés. Sőt, ezeket a döntéseket meg is kell magyarázni; ehhez elengedhetetlen, hogy az előkészítés során a frakció tagjainak meg kell egyezniük arról, hogy a megfelelő választ találták meg az adott ügyben. És a többségi döntést illik elfogadni, illetve a nyilvánosság előtt érvelni mellette, még akkor is, ha a képviselő személyes álláspontja eltér ettől. Ehhez a munkához bizalom is kell, amit nehéz úgy kialakítani, hogy a frakció tagjai még soha nem találkoztak egymással, fogalmuk sincs, hogy kikkel és milyen ideológia mentén küzdenek. A Tisza helyzete abszurd és szürreális, a jelenség elemzéséhez nehéz bármilyen támpontot találni.

A politikában a teljesítmény nagyon fontos, de most arról van szó, hogy a frusztrált, kiábrándult ellenzéki szavazóknak köszönhetően a Tisza teljesítménye annyi, hogy berobbant a közéletbe. Ezt a sikert legfőképpen az ellenzékből való kiábrándultságnak és a Fidesszel szembeni ellenzéki gyűlöletnek köszönhette az alakulat. Ennek megfelelően pillanatnyilag nem a politikai stratégia, hanem a bizonytalanság határozza meg a Tisza mozgását. Hiszen hogyan lehetne azt minősíteni, hogy Magyar Péter lapzártánk napján a közösségi oldalán szavaztatta meg a követőit arról, felvegye-e az európai parlamenti mandátumát? Részletesen leírta, érvelt amellett, hogy szerinte miért kellene Brüsszelben dolgoznia, ami leginkább azért furcsa, mert néhány hete még épp arról beszélt, hogy nem szeretne EP-képviselőként dolgozni. Az első fontos döntésnél megtorpant, és a felelősséget a követőire hárítja. Nem épp a magabiztosság beszél belőle. Miközben a cikket írom, még nem ismeretes az eredmény. Az utóbbi években volt rá nem egy példa, hogy pártelnökök dolgoztak az Európai Parlamentben. Június 9-ével a Gyöngyösi Márton vezette Jobbik és a Donáth Anna elnökölte Momentum is a földbe állt, a szavazók megvonták tőlük a bizalmat. 
A pártépítés tehát nem ment nekik Brüsszelből, még úgy sem, hogy a Tiszával ellentétben többéves múltjuk volt, indultak több választáson, már voltak vidéki szervezeteik, és részesültek állami támogatásban is. A Jobbik és a Momentum persze más okból csuklott össze, de mindkét pártra érvényes az, hogy az utóbbi években nem köz-, hanem elitpolitizálást folytatott. Csak saját maguk pozicionálásával foglalkoztak, az kötötte le a figyelmüket, hogy milyen választási szövetséget kössenek, és a vezető politikusaiknak milyen megbízatás jusson.

Most úgy tűnik, Magyar Péter ugyanebbe a csapdába sétál bele, arról posztolgat, hogy milyen irányban folytatódjon a karrierje, kimenjen-e Brüsszelbe. Nem arra kíváncsi, hogy támogatói mit gondolnak például a migrációs határzárunk miatt ránk kirótt 200 millió eurós büntetésünkről, hanem hogy ő milyen pozícióba kerüljön a következő öt évben.

Egy párt indulásakor nem épp ez a legbiztatóbb jel a választóknak, hiszen ők munkával bízták meg a jelöltjüket, felelősséggel ruházták fel, és nem azért szavaztak rá, hogy az előtte adódó pozíciókról lamentáljon. Aki ezzel hozakodik elő a nyilvánosságban, az bizonytalan. Ez nem más, mint előremenekülés; amennyiben valamilyen hibás, népszerűtlen döntés mellé kell majd beállni, vagy épp nem halad a pártépítés, a támogatóira mutogathat azzal a felkiáltással, hogy ő nem akart uniós képviselő lenni, a szimpatizánsok beszélték rá erre a pozícióra, vessenek magukra.

Miközben Európa és Magyarország hatalmas kihívások előtt áll, az immár legnagyobb ellenzéki erő Tisza Párt figyelmét nem ezek a kihívások kötik le. A hazai ellenzéki gondolkodás, úgy tűnik, Magyar Péter színre lépésével sem változott meg. A szereplők változnak, de a balos mentalitás örök.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.