„Hagyd el a nemzetet, a közösségedet, oldódj fel a sokaságban, a zsizsegő emberbolyban!”

Nyitókép: AFP / PHOTONONSTOP / ALAIN LE BOT 

A szerző a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke

A nyílt társadalmak ideológiája egy gyarmatosítási program, egy konkrét társadalmi, gazdasági és kulturális cselekvési terv a birodalom részére. A nyílt társadalom gyakorlatát és elméletét közvetlenül a morális-erkölcsi jóval párosítják össze: az erőszakmentességgel, a pacifizmussal, a korlátlan perszonális szabadságjogokkal, az anyagi-szellemi javakból való egyéni részesedéssel a fogyasztás aktusa által. Ezzel a domináns keretrendszerrel arra idomítják a nemzeteket, az etnikai-kulturális azonosságokon alapuló közösségeket, hogy

A nyílt társadalom valójában nem kulturális és tudástranszfer, nem szabadkereskedelem és nem szövetségi szisztéma, hanem armada és pika nélküli gyarmatosítás, területszerzés.

A régi gyarmatosítók, a régi birodalmak sem csak nyers katonai erővel fenntartott rendet hoztak létre az ellen­őrzésük alá vont területeken azért, hogy megszerezzék, uralják az erőforrásokat. Tacitus leírja, hogyan szelídítette meg Agricola római helytartó a britanniai barbárokat: „Mert hogy a szétszórtan élő, durva természetű s éppen ezért háborúra könnyen hajlandó embereket az élvezetekkel nyugalomra és tétlenségre szoktassa, személyesen biztatta és közpénzekkel támogatta őket, hogy templomokat, forumokat, házakat építsenek, és dicsérte a tevékenyeket, megrótta a hanyagokat: így a megtiszteltetésért való versengés pótolta a kényszert. Azután a főemberek fiait a szabadokhoz méltó ismeretekkel neveltette, és a britannok tehetségét többre tartotta a gallok igyekvésénél, úgyhogy akik nemrég még a római nyelvtől is idegenkedtek, most az ékesszólásra kaptak kedvet. Ezután viseletünket is megbecsülték, és sokan viseltek togát, s lassanként átpártoltak csábító vétkekhez: az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és a választékos lakomákhoz. S ezt tapasztalatlanságukban művelt emberségnek nevezték, holott valójában a szolgaság része.”

A hatalom már a Római Birodalom idején majdnem mindent tudott az emberről, hamar kiismerte a gyengéit, de még nem volt meg a technológiai eszköztára ahhoz, hogy az öntudat legtávolabbi szegletébe is eljusson, és azt kiüresítve önmagával töltse be a hiányt. Ma már erre is képes, így a társadalmi-kulturális fölény párhuzamosan épül ki a gazdaságival és a katonaival. Egyszerre növekedő csápjai ezek ugyanannak az akaratnak, ezért szinte lehetetlen figyelni rájuk, védekezni ellenük.

A britanniai hadjárathoz képest néhány száz évvel korábbi athéni zsarnokdemokrácia, a Déloszi Szövetség (amely a születésekor az ókor NATO-ja volt) érett időszakában egy másik, a szövetségi rendszeren keresztül véghez vitt birodalmi dominancia aspektusát tárja fel a történelem. Mire a nagyjából százhetven városállamból álló koinon kincstárát áthelyezték Délosz szigetéről Kr. e. 454-ben Athénba, az anyaváros, a métropolisz minden, a szövetségen belüli döntési folyamatot kisajátított. Ez a hosszan, nagy előrelátással előkészített manőver korlátlan lehetőséget teremtett arra, hogy Athén a saját képére formálja a görög világot:

Egy lélegzetvételnyi idővel később, kétezer év múlva egy bizánci történetíró írja az akkor, azelőtt és még most is érvényes igazságot: „Konstantinápoly felépül, mialatt a többi város rombadől.” 

A birodalmak az első kudarcaik után hamar megtanulták, hogy nem a népet, hanem az egyént kell legyőzniük. Ezért célpontot váltottak:

Ők a kiszemelt nemzet, territórium egyéneinek kínálnak végső megoldást, felmentést minden közösen vállalt teher alól. Az ajánlatuk a következő: a nemzet életképességével, szuverenitásával fizess a saját egyéni szabadságodért. Felszabadítják az egyént a saját felelőssége alól, amit azért vállalt, azért kellett vállalnia évszázadokon át, hogy a nemzet életképes maradjon. A nyílt társadalom ideológiáján keresztül hozzáférést adnak az egyénnek a birodalom jogi vívmányaihoz, és kivonják a nemzet, a közösség kényszerei alól, hogy feloldódjon a sokaságban, a zsizsegő emberbolyban. 

szabadon és olcsón utazhat, fogyasztás révén határozhatja meg az identitását –, az mégis rabszolgává válik. 

többé nincs funkciója – sőt veszélyes, mert visszavezet a gyűlöletes történelembe. A külső problémákat, a távolivá tett, elidegenített veszélyeket feloldja a birodalom légiója, geopolitikája, a kultúrát és az identitást pedig pótolja a tudatipar és a fogyasztás.

Az egyént a kötelezettségeitől megfosztó új ajánlat letarolta a nemzeti szuverenitást és életképességet, feloldotta a közösség védekezési, túlélési ösztöneit. Végül a nemzet és az egyén egyaránt kiszolgáltatott lett. Az egyént ma már egyszerre sanyargatja a munkanélküliség (amely a szolgaság egyik legvalóságosabb formája), az adósságspirálok, a permanens másodrendűség.

A demokrácia formális automatizmussá vált, amely a végtelen kombinációban előállítható koalíciós kormányokon keresztül az eredménytől függetlenül befolyásolható. Az emberek a legkülönfélébb élethelyzetek fogságába kerültek, mert ugyan a jogszabályok, az új normák szövevénye szerint birtokukban álltak a nagybetűs jogok, de gyakorolni lényegében nem tudják őket. A jogokat és az ígért javakat megélni privilégium lett, kivételes állapot, a status quo része. Ez töredezetté tette és átjárhatatlan kasztok szerint rétegezte újra a nyílt társadalmak valóságát.

Most pedig egyaránt fenyegeti őket a keleten ébredező, terjeszkedő birodalmak hódítása és a nyugati birodalom felperzselt föld taktikája. 

Egyetlen valódi dolgot lehet tenni az ellenállás érdekében: úgy küzdeni meg velük, ahogyan ők teszik. Sziklaszilárdan hűnek kell maradni az érdekeinkhez, a szükségeinkhez: ma, ebben a nyugtalan korban egyedül ez lehet morálisan igazolható közös cselekvés egy olyan nemzetnek, amely még nem aludt el, és vállalja a felelősséget a jövőért.

Mert aki ma félelemből ezekhez köti magát, aki nem ismeri fel, hogy áldozatot kell hozni a szuverenitásért, az felszámolja még a nemzeti életképesség maradékát, a nemzet megmaradásának utolsó esélyét is. Ezzel végletesen kiszolgáltatja az egyént, az állampolgárt, és megfosztja önmagát a szabadságától és cselekvési lehetőségeitől. Fontos tudnunk és tudatosítanunk, hogy a szuverenitás nem sajátítható ki, mert csak a közös felelősségvállalás által jöhet létre. Nem én vagyok szuverén, hanem mi, együtt lehetünk szuverének.

vagy alárendeljük magunkat a birodalmi gyarmatosítás legújabb visszautasíthatatlan ajánlatának, vagy vállaljuk az egyéni felelősséget azért, hogy a nemzetünk rendelkezhessen a saját sorsáról.