Miért válik a mentális egészségi fogyatékosság gyorsan az új normává?

Nyitókép illusztráció. Fotó forrása: Pixabay

Társadalmunk valóban beteggé vált. Nem azért, mert egy veszélyes vírus támadta meg. Nem is azért, mert egy szörnyű természeti katasztrófa halálos következményeitől szenved. A szószólók gyakran felhívják a figyelmet arra a társadalmi és kulturális betegségre, amely az erkölcsi normák felbomlásával jár. A nyugati társadalom pornográffá válását, a családi kötelékek gyengülését vagy az új generáció születésétől való vonakodást mind-mind a kulturális betegséggel határos rossz közérzet tüneteiként diagnosztizálták. Ezek mind nagyon is társadalmi és kulturális betegségek, de én nem ezekre gondolok, amikor azt állítom, hogy a társadalom valóban beteggé vált.

Engem nem az a fajta betegség aggaszt, amelyet társadalmi betegségként aposztrofálunk, hanem az a fajta betegség, amely valós, és amely a polgárokat beteggé teszi.

A múlt héten jelentették be, hogy Nagy-Britanniában egymillióval több mentális betegséggel élő ember él, mint három évvel ezelőtt. A rossz mentális egészség a rokkantság vezető okává vált a munkaképes korú felnőttek körében. A munkaképtelenségi segélyt igénylők kétharmada a rossz mentális egészségre hivatkozva adja be a kérelmét. Azoknak az embereknek a számának növekedése, akik azt állítják, hogy mentális betegségük miatt nem tudnak dolgozni, azt jelenti, hogy az Egyesült Királyságban a gazdasági inaktivitási ráta magasabb, mint amire a Nemzeti Statisztikai Hivatal számított. Rekordszámú, 2,7 millió nem dolgozik tartós betegségre hivatkozva és a munkaképes korúak betegségi ellátásának költsége az előrejelzések szerint az évtized végéig az évi 41 milliárd fontról 69 milliárd fontra emelkedik.

Nagy-Britannia a felnőtt lakosság körében valóságos rokkantsági járvánnyal néz szembe. A Munkaügyi és Nyugdíjügyi Minisztérium több, mint 50 000 ember körében végzett felmérése szerint a britek negyede vallja magát fogyatékossággal élőnek, amely olyan hosszú távú egészségügyi problémaként van meghatározva, amely „jelentős nehézséget okoz a mindennapi tevékenységekben”. Azt, hogy a fogyatékosság érzésének tudatossága növekszik, jól mutatja, hogy 

Az egészségkárosodásnak a gazdasági életre gyakorolt negatív hatása miatti aggodalom végre arra késztette a kormány néhány tagját, hogy megvitassa a medikalizáció kultúrájának a társadalomra gyakorolt káros következményeit. Mel Stride, a munkaügyi és nyugdíjügyi államtitkár kijelentette, hogy Nagy-Britannia „az emberi élet normális hullámvölgyeit és hullámhegyeit orvosi állapotnak bélyegzi”, és hogy a mentális egészséggel kapcsolatos nyitottság „túl messzire ment”. Stride egyszerűen elismerte, hogy nyilvánvaló probléma a mindennapi élet nehézségeinek medikalizálása. Egy olyan világban, ahol a terápiás kultúra uralja az egészségről és betegségről szóló diskurzust, az államtitkár józan figyelmeztetése a medikalizáció veszélyéről kritikát váltott ki a mentális egészségügyben érdekelt iparág és szövetségesei részéről. 

Liz Kendall, a Munkáspárt munka- és nyugdíjügyi árnyékminisztere „tudatlansággal” vádolta Stride-ot. Az egyik kritikus „szégyenletesnek” ítélte „Mel Stride támadását a mentális egészségügyi nehézségekkel küzdő emberek ellen”. A terápiás kultúra védelmezői tudatosan a társadalom medikalizálódásának kritikáját a beteg emberek elleni támadásként állítják be. Azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az emberek azért érzik magukat betegnek, és sok esetben azért betegek, mert az uralkodó kulturális normák arra ösztönzik őket, hogy betegnek érezzék magukat.

Nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia politikai és kulturális vezetése nem hajlandó szembenézni a terápiás kultúra társadalomra gyakorolt maró hatásával. Érdemes megjegyezni, hogy a probléma nagyságrendjét ritkán ismerik el. Például párhuzamot lehet vonni a felnőttek hosszú távú mentális megbetegedései és a gyermekkori mentális megbetegedések között. Az ilyen kórképek megjelenésének növekedése a fiatalok körében még riasztóbb, mint a felnőttek esetében.A helyzet leírására gyakran használják a mentális egészségügyi vészhelyzet kifejezést.

Tavaly júliusban Anne Longfield volt gyermekjogi biztos jelentése arra a következtetésre jutott, hogy 

A jelentés megállapította, hogy minden hatodik 6 és 16 év közötti gyermekről kimondható, hogy valószínűleg mentális egészségi problémával küzd, míg ez az arány 2017-ben kilenc az egyhez volt. 2019 decembere és 2021 áprilisa között 47 százalékkal nőtt a kiskorúak krízisellátó csoportjaihoz történő új sürgősségi beutalások száma. Angliában, ahol tavaly több mint egymillió gyermeket utaltak be mentálhigiénés szakemberekhez, az ilyen jellegű beutalások száma 2017 és 2022 között megduplázódott.

Az Egyesült Államokban a Z generáció közel 42 százaléka szenved mentális betegségben. Kevesebb mint a felük állítja, hogy mentális egészsége rendben van, és megdöbbentő 40 százalékuk állítja, hogy járt már terapeutánál, hogy kezelést kapjon.

Ezek a számok azt mutatják, hogy a mentális betegségek normalizálódtak, és 

A mentális fogyatékosság normalizálódása, a medikalizáció szükségszerűségének közvetlen következménye.

Az egészség domináns kérdéssé vált, mind a magánéletünkben, mind a közéletben. Úgy tűnik, hogy minden egyes év elteltével egyre több időt és erőforrást fordítunk arra, hogy az egészségről és a betegségről gondolkodjunk. Úgy tűnik, hogy a mentális egészség javítására fordított több erőforrásnak az a perverz következménye, hogy rontja a helyzetet.

Már 2005-ben megjósoltam, hogy a terápiás kultúra térhódítása a magukat betegnek érző emberek számának folyamatos növekedéséhez fog vezetni. Ezt mondtam:

„Íme egy jóslat: a nyugati társadalmak nem fognak túllépni az egészségügyi ellátás válságán; ez meghaladja a lehetőségek határait. Nem számít, milyen politikát folytatnak a kormányok, vagy mennyi pénzt költenek a problémára, még ha meg is négyszerezik az egészségügyi kiadásokat, a probléma nem fog megszűnni. Amíg a betegség normalizálása kulturálisan megerősített marad, addig valószínűleg egyre többen fogjuk magunkat betegként azonosítani, és egyre hosszabb ideig fogjuk magunkat betegként azonosítani. A probléma megoldása nem a politika, de még csak nem is az orvostudomány, hanem a kultúra területén rejlik”.

Jóslatom a terápiás kultúra jelenségének több mint két évtizedes tanulmányozásán alapult. A tanulmány megállapította, hogy az egészség és a betegség közötti határvonal egyre inkább elmosódik.

A Terápiás kultúra: a sebezhetőség ápolása egy szorongó korban című könyvemben azt állítom, hogy 

 Kultúránk akkor vált terápiássá, amikor a pszichológiai értékek kiszorították az erkölcsi normákat, és a klinikai technikák a szubjektivitás kezelésének eszközévé váltak.

A terápiás kultúra folyamatosan olyan narratívát közvetít, amely arra ösztönzi az embereket, hogy mindennapi problémáikat a betegség szemüvegén keresztül lássák. Ez azt jelenti, hogy a problémákat, amelyekkel a mindennapi életben találkozunk, orvosi problémaként értelmezzük. Azokra a problémákra, amelyeket hagyományosan egzisztenciálisnak – azaz a létezés problémáinak – definiáltak volna, orvosi címkét ragasztanak. Ma már nehéz olyan élethelyzetet elképzelni, amelyhez ne társulna egészségügyi figyelmeztetés vagy valamilyen orvosi magyarázat. Ezért van az, hogy az utóbbi években még a magányt is mentális egészségügyi problémává minősítették. Az úgynevezett szakértők azt állítják, hogy a magány valószínűleg 26 százalékkal növeli a halálozást. A világjárvány óta felerősödtek a magány mentális egészségre gyakorolt negatív hatásaival kapcsolatos aggodalmak. 2018-ban az Egyesült Királyság kormánya még Tracey Crouchot is kinevezte az újonnan létrehozott „magányügyi miniszteri posztra”.

Nemcsak a fájdalom, a szorongás, a csalódottság vagy a megpróbáltatásokkal való szembenézés élményét medikalizálják és tekintik potenciálisan traumatikusnak és stresszt okozónak; ma már még az emberi tulajdonságokat is medikalizálják. Gondoljunk csak a félénkségre. Teljesen normális dolog félénknek lenni; számos olyan körülmény van, amikor sokan közülünk félénknek és kínosnak érezzük magunkat. Mégis a félénkséget ma már „szociális fóbiának” nevezik. És természetesen, ha a félénkséget orvosi címkével látják el, csak idő kérdése, hogy egy gyógyszergyártó cég mikor áll elő a „félénkség elleni tablettával”. 

Még a szerelembe esés is ábrázolható egy pszichológiai betegség lehetséges okaként. Egy sajtóközlemény szerint: „A pszichológusok szerint a szerelmi betegség valódi betegség, és ezzel kapcsolatban nagyobb tudatosságra és diagnózisra van szükség. Azok az apró cselekedetek, amelyeket általában a szerelem első fellángolásának tüneteinek tekintünk – ajándékvásárlás, várakozás a telefon mellett, vagy a randi előtti extra erőfeszítések – valójában egy mélyen gyökerező probléma jelei lehetnek. Sok szerelmi betegségben szenvedő ember nem tud megbirkózni a szerelem intenzitásával, és a szerelembe esés destabilizálta őket, vagy azért szenvednek, mert szerelmük viszonzatlan…”.

Természetesen az intenzív szenvedély hatással lehet és van a testünkre. De, amikor még a szerelem is a betegség előhírnökének tekinthető, akkor életünk mely területe mondható betegségmentesnek? Mit tehetünk, ami látszólag nem idéz elő valamilyen betegséget vagy szindrómát? 

Annyira tolakodó, hogy gyakorlatilag minden tapasztalatunkra hatással lehet, és olyan helyzetet teremt, amelyben a betegséget egyre inkább normálisnak tekintjük.

A fiatalok körében a terápiás kultúra következményei a legpusztítóbbak. 

A fiatalokat arra bátorítják, hogy merüljenek el énjükben, és olyan pszichológiai szókinccsel ruházzák őket fel, amellyel értelmet adhatnak érzelmi állapotuknak. A mentálhigiénés diskurzus arra ösztönzi az identitásukat kereső fiatalokat, hogy betegnek érezzék magukat. Robert Merton szociológus már az 1940-es években úgy jellemezte ezt a fajta fejlődést, mint „önbeteljesítő jóslatot”. Ha azt mondjuk a gyerekeknek, hogy stresszt, traumát és depressziót fognak elszenvedni, amikor olyan élményekkel szembesülnek, mint például a vizsgák, akkor sokan pontosan ilyen módon kezdenek majd reagálni ezekre az élményekre. Az irodalomtudós Stewart Justman ezt „nocebo-hatásként” írja le. A placebo-hatással ellentétben, amely a látszatkezelésre támaszkodik a beteg állapotának javításában, A Justman-féle nocebo-hatás a mentális egészségügyi beavatkozásokra való túlzott támaszkodás negatív egészségügyi következményére utal.

Azt, hogy ez a két tendencia szorosan összefügg, az úgynevezett szakértők ritkán ismerik el. Mégis valószínű, hogy a mentális egészség megszállottságának perverz eredménye ezen közegészségügyi probléma kialakulása.

A terápiás kultúra kényszerének áldozatainak milliói valóban rosszul érzik magukat. A mentális egészségügyi beavatkozások nocebo-hatása valódi közegészségügyi problémát jelent. 

Lehet, hogy már túl késő lesz megmenteni azokat a felnőtteket, akiknek identitását a mentális egészségügyi diagnózisuk határozza meg. De ha megkérdőjelezzük az uralkodó szocializációs modellt, és olyan erkölcsi szókincset adunk a gyerekeknek, amely lehetővé teszi számukra, hogy értelmet adjanak létezésüknek, megmenthetjük őket attól a kulturális betegségtől, amely az idősebbeket sújtja.