Mi mind gyerekvédők vagyunk!

Nyitókép: MTI / Mónus Márton

***

Nyilvánosan beszélgettem Pető Attilával, aki egy katolikus pap áldozata volt, és ezt elmondta névvel-arccal három évvel ezelőtt. Gondoltam, mint áldozat esetleg tud segíteni, hogyan mentsük meg a gyerekeket.

Kicsit azonban most előrerohantam az időben. A kegyelmi ügy kirobbanásakor Attila a Sándor-palota előtt tüntetett, sőt fel is szólalt, én pedig a Facebookon kiálltam Novák Katalin mellett. Amikor lemondott a köztársasági elnök, Attila rám írt, hogy szeretne vele találkozni. Akkor nem tudtam megszervezni, mert külföldön voltam, de meghívtam őt a műsoromba. Azt beszéltük meg, hogy ő kérdez engem a kegyelmi ügyről, én őt a gyerekek védelméről. Egy beszélgetés lesz, ami felülemelkedik azon, hogy sok mindenről máshogyan gondolkodunk.

Nekem mindig az áldozatok védelme volt a legfontosabb, ezért készítettünk filmet Biszku Béláról, a háborúban megerőszakolt nőkről, 2006-ról, sőt van egy Traumáinkon innen és túl című filmünk, amiben olyan embereket mutatunk be, akiknek nehéz gyerekkoruk volt, és mégis normális felnőttek lettek. Ezzel a filmmel és a főszereplőkkel járjuk a nevelőintézeteket a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalommal, hogy megmutassuk: a legrosszabb szülői mintákat is meg lehet haladni, intézeti gyerekeknek is lehet boldog felnőtt életük.

A nyilvános beszélgetést a kegyelmi üggyel kezdtük. Elmondtam, hogy szerintem rengeteget vesztett az ország Katalin lemondásával. Én benne nem csalódtam, ugyanaz a csodálatos ember volt a kegyelmi döntése előtt és után; szerintem nem kellett volna lemondania azért, mert hozott egy hibás döntést.

Attila pedig elmondta, hogy egymás lepedofilozása biztos, hogy sokat árt a gyerekvédelem ügyének. Szerinte a köztársasági elnök jó döntést hozott, vállalta a felelősséget, de tartozik a magyarázattal. Úgy látja: a gyerekvédelem előtt van a gyerekek jólléte; ha jól lennének a gyerekek, akkor megvédeni se kellene őket. Megbeszéltük azt is, hogy pedofil bűncselekmények minden társadalmi közegben előfordulnak.

A szörnyek nem látszanak szörnynek. Kívülről semmi nem látszik rajtuk. Nagyon foglalkoztat mint anya, hogyan lehet észrevenni, ha baj van, és főleg jó lenne észrevenni, amikor baj „kezd lenni”. Attila elmondta, hogy visszahúzódó és zárkózott lett, nagyon szégyellte magát. Egy tanára felfigyelt a változásra, és neki elárulta, mi történt vele.

Innen próbáltunk kimondani fontos dolgokat, hogy vegyük komolyan egy gyerek hangulatváltozásait, mindig foglalkozni kell vele, ha zaklatásról beszél. Szerinte a tanárnak szólnia kellett volna az édesanyjának (nem szólt, csak az igazgatónak), és feljelentést kellett volna tennie mindenkinek, aki a jelzőrendszer tagja (tanár, plébános, szülő).

Beszéltünk arról, hogy nem tudjuk, milyen pszichológiai módszerrel lehet kiszűrni a pedofil hajlamot – de ha ezt lehet szűrni, akkor minden gyerekkel foglalkozó embert meg kellene vizsgálni a tanártól a papon keresztül az edzőig. Attila azt is elmondta, hogy mindenképpen magasabb fizetést kellene kapni a gyerekekkel foglalkozó intézményekben, s fontos lenne edukálni a pedagógusokat, a szülőket és a gyerekeket is, hogy észrevegyék, ha baj van. Kérdeztem, hogy mit tudunk segíteni most az áldozatoknak. Szerinte ingyenes terápiát kellene kapniuk, és az újságíróknak nem kellene azzal kínozni őket, hogy újra és újra elmondatják velük a történetüket. Feldolgozni nem tudják, de együtt tudnak vele élni.

Nézői kérdés volt hozzá, hogy maradt-e még hite a molesztálás után. Attila elmondta, hogy a hite csak erősebb lett, és még mindig a katolikus egyház tagjának tartja magát. Olyan jó volt hallani, hogy nem a bosszú hajtja, hanem megmenteni szeretné a jövő áldozatait! Mind ezt akarjuk, hiszen a gyermekek védelme tényleg közös ügyünk!

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata