A nemzeti emlékezetpolitika megmutatja, hogy mi a közös bennünk – és hogy a nemzeti egység megvalósítása nem reménytelen feladat

A szerző a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke

Az emlékezetben identitásformáló erő van, ezért minden valódi közösség életének meghatározó eleme. Egyszerűen azért, mert szükségünk van a gyökereinkre. Gondoljunk a családra. Hogy mit tartunk a családunkról, azt meghatározza elődeink élete, egy politikai üldözött nagyszülő, egy családtag kiváló szakmai teljesítménye, sok gyermeket nevelő, vagy magányos rokont befogadó család.

Minden valamirevaló közösség szívesen emlékezik alapítójára és példaképpé lett tagjaira. A világ cserkészei Baden-Powellra, a jezsuiták Szent Ignácra, a protestánsok Luther Mártonra.

A kommunisták tisztelettel tekintenek Marxra és Leninre. Ez azonban már emlékezetpolitika, egy politikai csoportosulás önmeghatározásának forrása. A két személy jó példa arra, hogy valaki a politikai pálya egyik oldalán eszménykép, a másikon taszító jelenség lehet.

Ha viszont a nemzeti történelem nagyjaira tekintünk, akik mindenki szemében elfogadottak és tiszteletnek örvendenek, akkor ez az emlékezés erősíteni fogja a nemzeti egységet. Gondoljunk Kossuthra és Széchenyire. Van, aki egyiket jobban kedveli, mint a másikat, vagy fordítva, de senki nem vonja kétségbe hazaszeretetüket. 

Nemcsak a választópolgárok döntése bízta rájuk az ország kormányzását, hanem jól láthatóan azt az utat járják, amit nagy elődeik.

Legyünk konkrétak. Egy kormány, amelyik szuverén magyar, de egyúttal európai és keresztény államot épít, nyilván emlékezetének középpontjába az államalapító királyt teszi. Az is érthető, hogy miközben a birodalmi törekvések ellen harcol, előkelő helyre kerülnek a nemzet szabadságharcosai. A másik politikai csoportosulás értékrendjében első helyen a haladás áll, ezért forradalmárokat keresnek eszményképnek, szerencsés esetben olyanokat, akik ma is vállalhatók.

A nemzeti emlékezetpolitika feladata, hogy a ma világában megjelenítse a múlt tiszteletre méltó személyeit és meghatározó történelmi eseményeit. Ezzel megvalósítsa azt az ismert gondolatot, hogy a nemzet a múlt, a jelen és a jövő magyarjainak szövetsége.

A felidézést segítik az emlékhelyek, az emlékévek és az emléknapok.

Az emlékhelyek történelmünk nagy eseményeihez vagy személyeihez kötődő helyszínek, amelyeknek két kategóriája van, a nemzeti és a történelmi emlékhely. A nemzeti jelzőt a kiemelkedő jelentőségűek kapják. Az emlékhelyeket általában lokálpatrióták kezelik, akik helyi történelmüket ismerik, büszkék rá, különösen, ha azok jelentőségükben túlmutatnak szűk pátriájuk határain. Így válik részesévé az értékeit őrző helyi közösség a nemzet önmagáról alkotott képének.

A nemzeti emlékhely megnevezést az Országgyűlés, a történelmit a kormány iktatja jogszabályba a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság javaslatára. A bizottság munkaszervezete, a Nemzeti Örökség Intézete figyelemmel kíséri az emlékhely állapotát és működését, elsősorban azokat a kezdeményezéseket, amelyek a hely látogatottságát biztosítják. Az odalátogatók, különösen a fiatalok, részben történelmi ismereteket szereznek, másrészt nemzettudatukban erősödnek. Ennek rendszerszintű megvalósítása az, amit emlékezetpedagógiának nevezünk.

Az emlékhelyek ezeréves történelmünk színes világát tükrözik, természetesen jelentőségükben is különbözőek. Kiemelt emlékhelynek számít a Kossuth tér, a nemzet főtere. Elsősorban az ’56-os forradalom eseményei, a köztársaság ’89-es kikiáltása, nemzeti megemlékezéseink helyszíne teszi ezt indokolttá. 

Az emlékezet kiváló alkalmai a kerek évfordulók és az évente ismétlődő emléknapok. 2023-ban ünnepeltük a Himnusz megalkotásának, illetve Petőfi és Madách születésének 200. évfordulóját. A Petőfi-emlékévben újult meg a Fiumei úti sírkertben lévő Petőfi-emlékmű, amely egyúttal a költő családjának sírköve is. Itt nyugszanak szülei, testvére, felesége és fia. Hozzá kell tennünk, hogy az emlékmű megújulása a hazai mecenatúra ébredésének eredménye. Rákay Philip és családja támogatásának köszönhetően újították fel.

Madách esetében a 200. évforduló alkalmat adott arra, hogy felidézzük fő műve, Az ember tragédiája 140 éves bemutatását. A magyar irodalom egyik kimagasló alkotása a történelem sokszor kiábrándító jelenségei ellenére reményt és bizalmat sugall.

Ebben az évben is van számos kerek évforduló: 200 éve született Podmaniczky Frigyes, Budapest kiváló várospolitikusa, 150 éve Bethlen István miniszterelnök, 100 éve pedig Szabad György, a rendszerváltoztatás utáni országgyűlés első elnöke. 50 éve halt meg Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetője és Slachta Margit szociális testvér, az első magyar képviselőnő.

Augusztus 20-a Szent István és a magyar, európai, keresztény állam alapításának ünnepe. Március 15-én és október 23-án a szabadságszerető nemzetet ünnepeljük. Itt kell említenünk március 27-ét is, amikor a Rákóczi-szabadságharcra emlékezünk. Történelmünk tragikus eseményeinek is vannak emléknapjai, ilyen például a „málenkij robotra elhurcoltak” vagy a trianoni békediktátum emléknapja. Amikor a törvényhozó június negyedikét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította, a történelmi tragédia emléke mellett a nemzeti megújulás képességének pozitív üzenetére hivatkozik. „...A nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”

Mindezekből látszik, hogy az emlékezet egy közösség önazonosságának leghatékonyabb alakítója.

és hogy a nemzeti egység megvalósítása nem reménytelen feladat.

(Nyitókép: Széchenyi István (balra) és Kossuth Lajos. Forrás: Wikipedia)