A nagy demokraták sokszor diktatúrákat sírnak vissza, ahol ők sokra vihették

A modern nyugati felfogás a demokráciát mint kormányzati módot minden másnál fejlettebbnek tartja. Mégis azok hirdetik ezt leghangosabban, akik legjobban félnek a nép szavától és akaratától.

Szerintük ugyanis mindig van jó és rossz megoldás, ami ellentmond a demokrácia szellemiségének; ebből fakad például a „szélsőséges” jelző használata, ami abszurd, mert ha szélsőséges párt nyer, akkor eleve értelmezhetetlenné válik a fogalom. A szélsőséges mindig a mainstreamtől legtávolabb eső mozgalom,

A nagy demokraták sokszor diktatúrákat sírnak vissza, ahol sosem volt tesztelve a valódi népakarat, nem voltak altrenatívák, de ők – megúszva a versenyt, más módokon érvényesülve – akkoriban sokra vihették.

Újabban a nyugati demokraták (eltanulva a keleti „népi demokratáktól”, akik így csinálták Magyarországon is 1947-ben), ha veszélyben érzik a hatalmukat, akkor adminisztratív eszközökkel akadályozzák meg a velük nem kompatibilisek sikerét. Betiltják őket (ld. pl. Németországban ennek meglebegtetését az AfD kapcsán) vagy egyszerűen nem engedik indulni, mint Trumpot Coloradóban.

Mivel az úgynevezett közbeszédet, kulturális-szellemi életet mindenütt a baloldal uralja, ezért előszeretettel nyúlnak ahhoz a módszerhez, hogy ismert – általában a baloldal által felépített és sztárolt – „köztiszteletben álló” emberekkel mondatják ki az „objektív” igazságot. Ennek gyengébb és vékonyabb lábakon álló példája volt Koncz Zsuzsa siránkozása, de kicsit fajsúlyosabbnak vélt humán és reál tudósokat is harcba küldenek. Még csak azt sem állítom, hogy ezek a (sokszor valóban felkészült és a maguk szakterületén valós eredményekkel bíró) médiumként működő személyek így élik meg a helyzetet. Mindenkinek legyezgeti a hiúságát, ha kíváncsiak a véleményére, és nehezen látnák be, hogy pusztán eszközként szerepeltek.

A Koncz Zsuzsa-i (már-már lendvai ildikós) „még Kádár idejében is jobb volt” vagy „most pont olyan, mint Kádár vagy Horthy korában” narratíva tovább építésére alább két példa. 

(A dologban azért van egy olyan csapda,

Az Orbán-fan Kádár-gyűlölőket viszont ezzel felbosszantják, és még erősebben kötődnek a mostani kormányhoz. Az az embertípus valójában nem létezik, amelyik a balos megmondóemberek szavára hirtelen fejéhez kap, és azt kiáltja: jaj, félre voltam vezetve, Orbán csak egy Kádár-utánzat. A társadalomnak csak egy nagyon kis szeletét érdekli, mit gondolnak a világról ezek a figurák.)

Romsics Ignác történésznek nem véletlenül van nosztalgiája a Kádár-kor iránt, amelyben 1982-ben, harmincegy évesen a Horthy-korszakról kutathatott és publikálhatott könyvet.

 ezzel magyarázva az Orbán kormány sikerességét. 

Valóban, évezredeken, birodalom- és országhatárokon át az állampolgári attitűdök tolerálták az antidemokratikus gyakorlatot. Sőt, a történelem során csak nagyon rövid ideig és nagyon kevés négyzetkilométeren érvényesült az úgynevezett demokrácia. Ott se mindig. 

A minden hivatkozás alapjául szolgáló athéni demokrácia eleve csak a teljes jogú, szabad athéni férfiakra vonatkozott, s fénykorában 15 évig Periklész kvázi egyeduralmat gyakorolt. A brit parlamentarizmus a gyarmatok népét nem tekintette a demokrácia alanyának, jóllehet gazdasági-jogi hatalmát kiterjesztette föléjük.

Az elmúlt évtizedek arrogáns nyugati demokráciáiban nagykoalíciók, teljesen egyforma pártok váltják egymást, míg egyes politikai erőket eleve kizárnak a demokrácia fogalmából.

A genetikusan alattvaló magyarok népuralomról alkotott felfogásába belefért, hogy 1061-ben I. Béla minden faluból két embert hívott a királyi tanácsba. Az Aranybulla ellenállási záradéka szerint (Amerika felfedezése előtt 270 évvel) az uralkodót – ha nem tartja be a törvényeket – le lehetett váltani. 1848 törvényes forradalmakor

A történész „korlátozott parlamentarizmusnak” nevezi a mostanit. Vajon attól korlátozott, hogy bizonyos pártok-nézetek-programok-ideológiák-személyek nem képesek elég választót megszólítani? Az volna demokratikus, ha a többség által elutasított, a kisebbség által preferált akarat érvényesülne? A választási rendszer a hibás, noha demokratikusabb az amerikainál vagy a britnél, és stabilabb kormányzást eredményez, mint az olasz vagy a német? Annyi igaz, hogy jutalmazza a győztest (ezt láttuk például Budapesten, ahol az ellenzéki összefogás 48%-os listás támogatással a 18-ból 17 egyéni mandátumot elhozott 2022-ben).

A történész szemére hányja Orbánnak a „megosztó emlékezetpolitikát”.

És itt meg is érkezünk másik alanyunkhoz, a matematikus Mérő Lászlóhoz.

Ő egyenesen forradalmat vizionál (előbb-utóbb lesznek olyan tökös legények, akik fegyvert ragadnak), elfelejtve, hogy a másik oldal legalább ilyen elszánt. Tehát ha ők erőszakkal elűznék a választottjainkat, mi se maradnánk tétlenül.

és – bár ebben sem sikerült konszenzust kialakítani – azért 56-nak is a nemzeti oldal az örököse, nem Horn vagy Gyurcsány pártja. Hogy a vitákat ne így kelljen rendezni, megannyi Mucius Scaevolával, mint 2500 évvel ezelőtt, ezért vannak a választások.

Még egy olyan divatos, de ostoba toposzt is megereszt: „Nem történhet meg az, hogy a jelenlegi rendszert választáson leváltják”; hát Budapesten ki van hatalmon? Vagy mégis lehet?

Szerinte a Fradi ultrái, akik „az oroszok mellé is többé-kevésbé átálltak”, a feröeri csapattól elszenvedett megalázó vereségkor az orosz edzőnek (igazából oszét) az üvöltötték, hogy „ruszkik haza”.  Csakhogy ez teljesen koherens viselkedés: a „ruszkik haza” jelszó 56-ról, a kommunizmusról, a magyar szuverenitásról, a „rabok legyünk vagy szabadok”-ról szól. Ezzel nincs ellentmondásban, hogy a magyargyűlölő, korrupt, az ultraliberális nyugati mainstream újabb prédájának tekintett Ukrajnának nem tudunk szívből drukkolni.

Nem érti, hogy nem lettünk oroszbarátok, de nem is az oroszgyűlölet mozgat, hanem elsősorban Trianon fáj nekünk, meg a kommunisták. És nem a demokrácia-bajnokságot akarjuk megnyerni (amire egyébként volna esélyünk), hanem a magyar jövőt.

Nyitókép: Szabad Föld/Kállai Márton