Tényleg csak Pressman hiányzott már

„Szóval van valami végtelenül elkedvetlenítő abban, hogy a műveletlenség vagy a manipuláció miatt minden vitánkat kezdhetjük újra és újra elölről, csupáncsak azért, mert egyesek szándékosan vagy lustaságból nem hajlandóak a már ezerszer elismételt érveket és megállapításokat figyelembe venni, viszont feltétlenül szükségét érzik megnyilvánulni. Ahogy például ezen a héten is történt.

És tényleg csak Pressmann hiányzott már. Mintha nem lenne elég problémánk magunktól is a múlttal, a múltföldolgozással, a különböző örökségekből, családtörténetekből fakadó – amúgy egyáltalán nem föloldhatatlan – meg nem értéssel és szembenállással, akkor jön ő, és eligazít, hogy pontosan hogyan is kell viszonyulni a magyaroknak a saját történelmi korszakaikhoz és azok szereplőihez. Mintha a történelem a gonosz éjfekete lovagjainak és az üdvösség fénylő vitézeinek küzdelme volna, és mintha utólag is a minden elemében rossz és a makulátlanul jó között kéne választani, ami egyértelműen politikai kérdés is, és amelyben az amerikai nagykövet iránymutatása nélkülözhetetlen. Mert enélkül még olyan furcsaságok is előfordulhatnak, mint hogy az inkább ellenzéki (baloldali, liberális és európai értelemben vett igazikonzervatív) körökben elfogadott Romsics Ignác ad ki megértő munkát a Horthy-korszakról, és emiatt a néhai Gerő András támad neki, akit nyugodtan lehetett az Orbán-kormány társutasának nevezni, Isten nyugosztalja. Igen, az élet bonyolult, a letűnt élet is az. Teszem azt – ha megjegyezhetem a legnagyobb tisztelet hangján –, Magyarországnak nem volt olyan vezetője az Egyesült Államok létezésével megegyező időszakban, aki rabszolgát tartott volna, de nem hinném, hogy egy amerikai diplomata ez alapján és csak ez alapján megnyilatkozhat Washingtonról, Jeffersonról vagy Madisonról, még akkor sem, ha New York-i demokrata elvbarátai, az egykori déli rabszolgatartók pártjának mai képviselői Jeffersonnal szemben ezt már el is kezdték. Köszönjük, de tengerentúli segítség nélkül is megy nekünk, hogy a föltárás, egy adott kor viszonyainak, összefüggéseinek megértése, az akkori dilemmák és lehetőségek bemutatása helyett a saját erkölcsi nagyságunkat, a kiválóbbakhoz tartozásunkat demonstráljuk. 

1. Tökéletesen igazuk van azoknak, akik megpróbálják fölhívni Lázár János közlekedési- és építésügyi hatóság, ménesgazda és videószakkör figyelmét arra, hogy Horthy egyáltalán nem volt »kivételes államférfi«. Egy kivételes, kivételesen szar szituációban mutatott átlagos vagy azalatti képességeket. 

2. Lázárt persze mindez aligha érdekli, ő benyomta a triggergombot, és a törzsek elrendeződtek úgy, ahogy minden egyes ügyben szoktak, a viták középpontjában pedig ismét egy bruttó 50 ezer embert fölkavaró kérdés áll.

3. Ebből az 50 ezerből az aktívabbak/elkeseredettebbek/szereplési vágytól fűtöttebbek beleordították a magyar éjszakába/belesírták a fészbukba, hogy micsoda utolsó gazembert ünnepel Lázár és a jobboldal, t_e_h_á_t ezzel szemben ők a jók. Magukról szól, nem Horthyról. Akkor is, amikor látszólag történelmi bizonyítékot rángatnak elő, ahogy Frölich főrabbi is tette a szokott szatócsmagabiztosságával, amikor két Horthy-levelet tett közzé. Az nem tűnt föl neki (és nyilván a szemléző túlművelt hírszerkesztőknek sem), hogy az első, Horthy saját antiszemitizmusáról valló írása, történetesen egy zsidómentő szöveg, azt magyarázza benne, hogy miért nem hajlandó határozottabb lépéseket tenni a zsidóság »kikapcsolása« érdekében. Természtesen antiszemita szöveg, ahogy a kort, a nyelvet, az államot, az államokat és elitjüket áthatotta az antiszemitizmus. E ponton Ungváry Krisztiánhoz fordulok, akinek ajánlom saját munkáit tanulmányozásra a húszas-harmincas évek antiszemita közhangulatának kialakulásáról és benne a kormányzó mérséklő szerepéről (A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege. Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon). Ám Ungvárynak sem a téma fontos, hanem maga, nekem meg nem kenyerem a mellébeszélés. Szemlátomást hosszú évek óta feszültséget érez saját sváb származása és a kutatott témája és/vagy környezete traumái között (nem kéne), de most végre elérkezettnek látta az időt, hogy magát is odaültesse az áldozatok padjára. Csakhogy merőben történelmietlen az a fölosztás, hogy egyrészt van Horthy, másrészt politikájának passzív elszenvedői: zsidók, svábok, szocdemek, népi írók, igazi keresztények és a többiek. A sorolt csoportokból nem kevesen rövidebb-hosszabb ideig, bizonyos periódusokban támogatójául szegődtek Horthynak.”

Nyitókép: Facebook