„Magyarországon még mindig kevesen beszélnek arról, hogy hogyan lehetne jól lenni.
Mert a magyar kultúrában ez nincs. Itt mindennek a hiánya van. Ezért is illik szarul lenni. Akkor is, ha nincs rá ok. De ok azért több is van, mint kéne. Ha csak a huszadik századot nézzük, hogy milyen iszonyatos traumákon ment keresztül az ország Trianontól Kádárig, középen a holokauszttal… Tragikus, drámai terheket cipel minden család. A „jól lenni”-re nem maradt tapasztalat, megélés, tér, idő, hogy kinőjünk ebből. Az a szerencse, ha ennek a létezését megtaláljuk a zenében, a költészetben. Ezért szomorú az, hogy ez a fajta nemzeti kultúra beszorult az undergroundba.
Én azt látom, hogy a mainstream elkezdett afelé elmozdulni, hogy régen tényleg minden jobb volt, például annál nem volt jobb, mint a Balatonon nyaralni a nyolcvanas években.
A science fiction drága műfaj.
A Műanyag égbolt elkészült.
Az még mindig underground. Olyan kódok vannak benne, amiktől a mainstream közönség megijed, nem akarja látni, mert elgondolkodtató, és nem válaszokat ad, hanem kérdéseket hagy. Azt nem szereti a tömeg. „Jó napot kívánok, itt egy kérdés, egyszerű választ tessék nekem adni!” Ezt hívják demagógiának, amikor bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat adnak. Pontatlanokat. Hazugokat. Közben nagyon kevés az a közös siker a történelmünkben, amit mindenki egyformán sikerként könyvelt el.
Csak a sportesemények.
Aranycsapat, vízilabdacsapat – mind macsó, férfias, csapatos küzdelem, mint a honvédelem. Innen már csak egy lépés, hogy miért az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk lettek A Nagy Könyvek az egykori tévéműsorban. Témájukban a haza és a honvédelem körül forognak.
Ráadásul A Pál utcai fiúk vége az, hogy a gyenge meghal.
Ki akar ma közkatona lenni? Inkább legyél oligarcha, ne Nemecsek Ernő! Miközben arra tanítottak minket, hogy legyünk Nemecsek Ernők, csak „ne fázzál meg, kisfiam, vegyél fel egy sálat!”. A közös sikerélmény sajnálatos hiánya adja meg a mai politikának az érzelmi magját is. Amiről beszélünk, annak persze van egy másik aspektusa: a popkultúrát és a filmkultúrát nem Magyarországon találták fel. Még az irodalmat se. Az, hogy Magyarország többnyire követő típusú magatartást folytat sok műfajban, az természetes. Ady Endre is a szimbolistákat olvasta. Az izmusok festői is Párizsba jártak tanulni. És ez ma is így van többnyire.