Ha sehol sem leled az „orbáni diktatúrát”, akkor marad a Kádár-rezsim szépítése – a jelek szerint

Velős portréinterjút készített az idős Szinetár Miklós rendezővel a HVG.hu. A Kossuth-díjas és többszörös Jászai Mari-díjas alkotó a közélet és a kulturális szféra rezdüléseire reflektál, de néhány kérdésben a saját pályáját is érinti.

Szögezzük le, Szinetár korszakos alakja a magyar filmgyártásnak és színházi világnak. Életművének legerősebb darabjai időt állók, szakmai alapműveknek tekinthetők. Függetlenül attól, hogy mely alkotói korszakban keletkeztek. Szinetár ugyanis mind a kádárizmusban, mind a rendszerváltás után (bármilyen színezetű kormányunk is volt) sűrűn foglalkozatott rendezőnek számított.

A beszélgetésből kiérződik a HVG riporterének intenciója, hogy mindenképp a kormányzati kultúrpolitikára vagy legalább Ókovács Szilveszterre vonatkozó kritikát sajtoljon ki alanyából. Szinetár jobbára visszafogott, diplomatikus válaszai azonban 

ekképp radikálisan csökkentik is a beszélgetés lehetséges botrányfaktorát.

Finom feddésbe sodort elismeréssel szól Ókovács Szilveszter multifunkcionalitásáról, és még a fóliapolémiába sem megy bele. A modellváltásról sem hangzik el ütős kritika, és a közhangulat jellemzése is sovány muníciót jelenthet a balos médiának. Egyetlen karcos megjegyzést mond csak, ami kellően igazságtalan ahhoz, hogy gyúanyagot jelenthessen, és amit a 24.hu szemléje sem mulaszt el hangsúlyozni.

Eszerint a szocializmus kultúrpolitikája: „egyértelműbb és sok tekintetben demokratikusabb. Volt például négy-öt filmstúdió nemzetközi tekintélyű rendezők vezetésével, és a televízióban is három műhely. Ha valakinek nem fogadták el valahol a forgatókönyvét, több helyre elvihette még. Ma egy központban határoznak no name emberek.”

Feltehetően az eltelt idő szépíthette meg az emlékeket, de a kádári rezsimben a televíziós műhelyek technikailag jelentettek különbséget, 

Ha egy filmterv piros lámpát kapott, akkor nem volt hová házalni.  Akkor nem volt hová fellebbezni, folyamodni, esetleg a visszautasítást világgá sírni. Az a forgatókönyv bizony a fiókban ragadt, mert túlbuzgó, „no name” csinovnyikok gáncsolták el a rendszerellenesnek minősített kreatív ötleteket. A cenzúra pedig az alkotási folyamat bármely fázisában lesújthatott: gyakran kész filmek maradtak dobozban. És tegyük hozzá, az alkotó még örülhetett, ha utána a teljes szakmai munkássága nem került indexre.

Szinetár annak ellenére, hogy lehetőségekkel mindig bőségesen elhalmozott szereplője volt a honi filmiparnak, minden bizonnyal nagyon is jól tudja mindezt. Hogy a tendenciózus riporteri kérdésekre adott kényszerválaszról van szó, vagy csak 

Mindenesetre Szinetár talán legjobb rendezése, Az erőd című játékfilm arról is szól, hogy az emlékek és a szándékok is hajlíthatók, ha a forgandó szerencse úgy kívánja. A mi feladatunk azonban, hogy felismerjük: mi a fikció és mi is a valóság.

(Nyitókép: MTI/MÉSZÁROS JÁNOS)