A gladiátorjátékok nem voltak ennyire barbárok, mint a mai háborús kommentszekció

„Olyan világot élünk, ahol nem titok semmi, amit nem véd milliárd dolláros infrastruktúra. Száz évvel ezelőtt, a háborúról csak az onnan visszatértek ráncai és szótlansága meséltek. A lelkes fiatalt lelkes propagandával feltüzelték, hogy aztán minden létező emberi és lelkiismereti ösztönt és értelmet percenként legyőzve azért küzdjön, ne őt nyársalják fel a következő szurony-rohamban. A legtöbb férfit nem lehetett feltüzelni, mégis menni kellett meghalni.

Most premier plánban, otthon, fotelből nézhetjük – hála a Twitternek és társainak – a háborús videókat, amiket az ukránok töltenek fel. Az első sorból szurkolhatunk, mint egy végtelenül bizarr sportközvetítés alatt, eltalálják-e a golyók a futkározó pöttyöket a madártávlati képsorokon. A psziché saját magát védi akkor, amikor nem engedi ezeket a képsorokat a maguk realitásában túl közel a nézőhöz, de a jelenlegi, vért követelő örvendezés állítom nem jobb (sőt!), mint amilyenek a római játékok lehettek.

Urozsajnéban már nem élnek orosz katonák.

Nem életvitelszerűleg, hanem úgy egyáltalán. Mert lemészárolták őket. A fegyvertelen, a harckocsik elől futva menekülőket is. Az internet olvasóközönsége pedig tapsikol örömében:

»Imádom!« »Na ez jó volt!« »Kártevőirtás« – ilyen és ehhez hasonló szívecskés és röhögőfejes kommentekkel van tele a Twitter (vagyis új nevén: ‘X’).

Az ukránok sajnálkozva megvonják a vállukat – ők csak teszik a dolgukat – mintha kényszerítené őket bárki is arra, hogy háborús bűnöket kövessenek el. Jó jó, tudom, szinte már hallom, »ugyan már, háborús bűnök, hol él ez?«. De mégis, abban a pillanatban, hogy Ukrajna kijátszotta a »háborús bűn-kártyát« a Bucsában történtek kapcsán, gyakorlatilag ők maguk hozták játékba ezt az aspektust.”

Nyitóképen a „pacifista mozgalom” egyik ikonikus fotója a vietnámi háború ideján: Fotó: Facebook