Minden konzervatív Budapestre megy

Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban.

A republikánus párt legfontosabb rendezvényének, a Conserva­tive Political Action Conference-nek (CPAC) a „magyar változatát” 2022 májusában rendezték meg először Budapesten. Az amerikai konzervatívok legnagyobb, 1974 óta évről évre megtartott seregszemléjén jelen vannak a jobboldalt meghatározó politikusok – köztük rendszeresen az ország elnöke, ha a Republikánus Párt adja –, akadémikusok, újságírók, influenszerek és celebek. Az alapvetően amerikai rendezvénysorozat többször utazott már külföldre: Ázsiába, Latin-Amerikába, Ausztráliába, de a tavalyi budapesti volt az első európai CPAC. A szervező Amerikai Konzervatív Unió elnöke Matt Schlapp, aki korábban George W. Bush és Donald Trump politikai tanácsadója volt. A 2022-es budapesti konferencia mottója az „Isten, haza, család” volt, s a fő szónok Orbán Viktor a siker tizenkét pontos receptjét ajánlotta az amerikai jobboldal figyelmébe.

Az idei rendezvényről Matt Schlapp így nyilatkozott Steve Bannonnak, Donald Trump volt kampánystratégájának a Real America’s Voice tévécsatornán: „A nyugat-európaiak mérgesek, hogy átrepülünk London, Párizs, Róma és más hasonló helyek felett. Szerintük meg kellene állnunk ott, ehelyett egészen Budapestig repülünk. De tudják, mi a helyzet? Ezekből az országokból minden konzervatív Budapestre megy, vagyis mára az egy szellemi központ lett.” Kari Lake arizonai kormányzójelölt, potenciális alelnökjelölt megtiszteltetésnek nevezte, hogy itt lehet a CPAC-en, s azt mondta: „Magyarország jó úton jár. Orbán Viktor személyében olyan vezetője van, aki a népet teszi az első helyre.”

A magyar miniszterelnök az idei CPAC-nek is a fő szónoka lesz. Hazánkat képviseli továbbá Varga Judit igazságügyi, Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, Kovács Zoltán kormányszóvivő és Gál Kinga EP-képviselő, Fidesz-alelnök. Magyarországra érkezik Andrej Babiš volt cseh és Janez Janša volt szlovén kormányfő, Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt elnöke, Irakli Garibasvili grúz miniszterelnök, továbbá számos európai és amerikai politikus, köztük két kongresszusi képviselő.

Európa: jobboldali útkeresés

A szervezők láthatóan idén nagyobb hangsúlyt helyeztek kontinensünkre. Ennek kapcsán érdemes áttekintenünk, hogyan is áll a jobboldal Európa-szerte. Az Európai Unióban tizenhét országban vannak hatalmon formálisan jobboldali pártok, ebből tizenötben néppártiak, köztük a KDNP is. Azért formálisan, mert ez sok esetben nem jelent határozott jobboldali kormányzást. A tizenhétben benne van Belgium és Hollandia is, ahol a jobboldali pártok koalíciós szövetség tagjaként nem tudnak – sőt nem is akarnak – semmi markánsat megjeleníteni; Csehország és Svédország a maguk halvány, centrista jobboldali kormányával; illetve Románia, ahol nem az ideológia a fő hajtóerő. A magyar jobboldalhoz hasonló konzervatív kormány sokkal kevesebb helyen van. Az EU-n kívülről még ideszámolhatjuk Nagy-Britanniát és Szerbiát.

A magyar jobboldal számára érdekes lehet egy-egy markánsabb tagpárt az értékeit egyre jobban feladó, hanyatló Európai Néppártból, ilyen a szlovén, a horvát szervezet, esetleg a spanyol Néppárt. De a Fidesz ma már határozottan az Európai Néppártól jobbra keresi szövetségeseit. Ilyenek egyelőre csak Lengyelországban, Olaszországban és Szerbiában vannak hatalmon, emellett a Fidesz hagyományosan jó kapcsolatot ápol a brit Konzervatív Párttal és az Osztrák Néppárttal. Éledezik a skandináv jobboldal, és régóta ugrásra készen áll a francia Nemzeti Tömörülés és a spanyol Vox. Közös céljuk, hogy a centrista-liberális jobboldali pártok ne a baloldalt, hanem a tőlük jobbra álló erőket tekintsék potenciális koalíciós partnernek. Erről Németország és a Benelux államok mérsékelt jobboldali pártjait a legnehezebb meggyőzni. Persze nem csak az uniószintű pártszövetségek számítanak, hanem a jó személyes kapcsolatok és az érdek­azonosságok is, de a regionális különbségek sem elhanyagolhatók: a közép-európaiak általában határozottabbak, és jobban megértik egymást. A magyar jobboldal a mediterrán jobboldali pártokkal is jól ki tud jönni, a fő problémája az északiakkal van, hiszen az ottani társadalmak balratolódtak, liberalizálódtak.

Magyar–amerikai közeledés

 

Ugyan a magyar jobboldal a rendszerváltozástól kezdve természetes módon jobban szimpatizált az Egyesült Államokban a republikánusokkal, mint a demokratákkal, alapvetően egyik párttal sem volt szoros kapcsolata. A republikánus kormányok ugyanazt a neoliberális politikát képviselték, mint a demokraták, és ugyanúgy igyekeztek terjeszteni a demokráciát és az emberi jogokat, azaz a külpolitikájukban sem nagyon volt különbség. Ez Donald Trump hatalomra kerülésével változott meg, vele jelent meg a protekcionistább, nemzetibb gondolkodás a republikánusok körében. Színre lépésével a pártban elindult a harc az addigi elitnek számító neokonok és a „populisták” között – utóbbiak nézetei és attitűdje sokkal közelebb áll a magyar jobboldaléhoz. A neokonzervatív jelző itthon nem hangzik jól. Mitt Romney 2012-es, Barack Obamával szembeni veresége után a Republikánus Nemzeti Bizottság készített egy, gyakran csak boncolási jelentésként emlegetett összeállítást, amely a siker útját abban jelölte meg, hogy a pártnak balra kell nyitnia, liberalizálódnia kell. Donald Trump azonban homlokegyenest ellentétes stratégiával győzött négy évvel később. A neokon elit és a „populisták” közti küzdelem azóta is tart.

A magyar jobboldal és a republikánusok közeledése talán akkor kezdődött, amikor a 2016-os elnökválasztási kampány idején Orbán Viktor júliusi tusványosi beszédében azt üzente meg Donald Trumpnak, hogy neki drukkol Hillary Clintonnal szemben. Miután Trump nyert, látványosan javultak az amerikai–magyar kapcsolatok, az új magyarországi nagykövet, David Cornstein is pragmatikusabb és kedvesebb volt, mint Obama diplomatái. Mike Pence alelnök még a Hungary Helps programot is lemásolta, miután Washingtonba hívta az azt irányító államtitkárt, Azbej Tristant. A Biden-kabinetnek aztán az egyik első intézkedése volt a programért felelős kormányzati szerv megszüntetése.

A magyar jobboldal tudatosan építi a kapcsolatokat az amerikaiakkal, ennek egyik első látványos jele Rod Dreher író 2019-es látogatása volt. Azóta egyre többen érkeznek hazánkba konferenciákra, vendégkutatónak a Mathias Corvinus Collegiumba, a Danube Institute-ba és máshová. Orbán Viktor pedig a tavalyi dallasi rendezvény óta az egyedüli európai kormányfő, aki valaha beszédet mondott amerikai CPAC-en. Sőt, a hazai CPAC-et szervező Alapjogokért Központ azóta stratégiai együttműködésre lépett az egyik legrégebbi republikánus szervezettel, a New York Young Republican Clubbal is. A megnövekedett érdeklődés egyértelműen a magyar jobboldal sikerének eredménye, annak, hogy a Fidesz ciklusokon át kormányon tudott maradni – ráadásul egyre nagyobb támogatással. Mindennek szemléletes bizonyítéka, hogy már nemcsak politikusok és más közéleti személyiségek jönnek Amerikából, hanem egy rendezvény is.

Nem woke-nak való vidék

Az idei CPAC-en hét szekcióban szólalnak fel a meghívottak. Az egyik a woke ideológia jelentette kihívásokról fog szólni. A Woke-mentes övezet panel leírásában a szervezők úgy fogalmaznak: „A woke ígéretei ellenére nem új világossággal, hanem régi barbár sötétséggel borítja be civilizációnkat: tagadja és öngyűlölően megveti a Nyugat értékeit, és a múlttal való radikális szakítást, a teljes eltörlést hirdeti.” A Nemzetek az elsők szekció kiindulópontja az, hogy „a liberális külpolitikai moralizálás már bebizonyította, hogy tiszteletlensége nem több barátságot és békét, hanem több dühöt és viszályt szít nemzeteink között. Helyezzük újra nemzeteinket, a kölcsönös megbecsülés és a tisztelet kultúráját a külkapcsolataink fókuszába!” Az Együtt erő vagyunk! rész alapgondolata az, hogy „a józan konzervatívoknak ismerniük kell egymást, és tudniuk kell egymásról – éljenek bárhol a nyugati világban. Szükség van a nemzeti erők hatékony nemzetközi összefogására”.

Az Istenben bízunk nevet viselő szekció abból indul ki, hogy „a teremtésvédelem a zöld dzsihád elutasítását is jelenti. […] Istenünk a teremtett emberre bízta a világunk megőrzését és védelmét. Ez feladatot és kötelességet ró mindannyiunkra, hogy világunkhoz mi, élő emberek csak hozzátegyünk, de ne vegyünk el belőle a még meg sem született nemzedékek kárára”. A Több gyermek, kevesebb háború nevű panel alapja, hogy a családot és a demográfiát újra „a közpolitika szíve közepébe” kell helyezni, mert civilizációnk vitalitása a gyermekeink számától függ. A Lokális kontra hiperglobális szekció szerint a baloldaliak „tévednek, amikor civilizációk, kultúrák és nemzetek keveredésében látják az emberiség egyetlen üdvözítő útját. És tévednek abban is, hogy a természetesen kialakult határokat, a civilizációkat és kultúrákat választóvonallal ide- és odasoroló mezsgyéket a múlt részének tekintik”. A Nem woke-nak való vidék szekció ismertetője pedig leszögezi: „Magyarország szembeszáll a woke-szektával: ez a föld nem való a woke embereknek.”

***

A Republikánus Párt és az amerikai jobboldal

A Republikánus Párt 1854-ben jött létre mint Abraham Lincoln választási tömörülése. Öt párt egyesült benne, és a fő összetartó ereje a rabszolgaság elleni küzdelem volt. Lényegében ekkor alakult ki a modern amerikai politikai rendszer, a Demokrata és a Republikánus Párt szembenállása, amely azonban száz éven át, egészen az 1960-as évekig nem ideológiai alapú volt. Mindkét szervezetnek megvoltak ugyanis a centristái, liberálisai és konzervatívjai, akik gyakran alkottak egymással szavazási koalíciót, átnyúlva a pártkülönbségeken. Ráadásul „Lincoln pártja” délen, az egykori Amerikai Konföderációs Államok területén a polgárjogi mozgalom győzelméig nem is igazán rúgott labdába. Ekkor következett be délen a republikánus fordulat. A két pártnak pedig a hatvanas évektől egyre markánsabb ideológiai éle lett. Azt azért tudni kell, hogy mindkettő a felvilágosult-individualista amerikai alapítás gyermeke, így sokan – például Alasdair MacIntyre filozófus vagy Gladden Pappin politológus, az MCC vendégoktatója, a Magyar Külügyi Intézet nemrég kinevezett elnöke – úgy gondolják, hogy kétféle liberalizmus megtestesítői.

A Republikánus Párt az optimista és antikommunistaReagan-érától kezdve a kormányzásra és a szabad piacra, valamint a nemzetközi dominanciára koncentrált, a nemzeti és egyéni szabadságot állítva retorikája központjába. Így hiába volt kulturális-társadalmi kérdésekben többnyire jobboldali, közel került a neoliberális technokráciához, s a társadalomban és a kulturális életben akaratlanul is átengedte a terepet a baloldalnak. Az 1994 és 2000 közti időszakot Newt Gingrich georgiai politikus neve után Gingrich-forradalomnak hívják, ugyanis vezetésével a párt négy évtized után először a törvényhozás mindkét házában megszerezte a többséget, továbbá tizenkét tagállami kormányzóságot és húsz helyi törvényhozást. Mindez azonban nem jelentett érdemi ideológiai változást vagy jobbratolódást, bár szokás aszerint értékelni. Ezután jött a Bush-korszak, a neokon héják visszatérése, majd Obama elnöksége alatt az összeomlás, amiből a Trump-éra vezette ki a pártot. A republikánusoknál azóta is zajlik az ideológiai háború. A párt szavazói bázisát adó jobboldalon ma hét, egymástól gyakran élesen el nem választható ideológiai irányzatot különböztetnek meg: a keresztény jobboldalt, a populista jobbot, a kulturális jobboldalt, a paleokonzer­vatívokat, a neokonzervatívokat, a fiskális konzervatívokat és a libertáriusokat. Legtöbbjük a szabad piac, a korlátozott kormányzat, az egyéni szabadság és felelősség, valamint az amerikai kivételességtudat hívei.

***

„Lehet és kell is a progresszív fősodorral szembemenni”

| Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója |

A CPAC a világ talán legbefolyásosabb jobbos dzsemborija, és óriási tisztesség, hogy immáron másodjára az Alapjogokért Központ rendezheti meg – Európában egyedüliként. De szerénynek kell maradnunk, mert most van mire: az, hogy a világ minden tájáról Budapestre áramlanak vezető konzervatív politikusok, újságírók, kutatók, távolról sem a központ, hanem az egész magyar jobboldal érdeme. Ennek az összetartó közösségnek az elmúlt sok évben mutatott teljesítménye helyezte fel hazánkat a világpolitika színpadára. Ez a helyzet, amellett, hogy felemelő, kicsit libabőrössé is teszi az embert, mert nem hiszem, hogy eredetileg volt ilyen szándék: a hiteles konzervatív politika és közösségépítés ugyanis éppen hogy a hely szeretetére, a nemzet tagjainak felemelésére koncentrál. Valóban párját ritkítja az az összetartás, az a kollektív tudat, az egymás iránt tanúsított „senkit nem hagyunk az út szélén” mentalitás, ami a magyar jobboldalt jellemzi – de ez a habitus pont hogy nem ambicionálja mindenképp a nemzetközi reflektorfényt. A körülmények szándékolatlan – vagy talán szerencsés – együttállása eredményezte, hogy  Magyarország, a magyar jobboldal befolyásának akciórádiusza a formális méretét ma már jóval meghaladja. Legfőképp azért, mert a korábban furcsa hóbortnak hitt politikai korrektség, a woke ideológia a genderőrülettel és az eltörlésmániával együtt nyugaton a hivatalos politika rangjára emelkedett –  és ez ellen Magyarország lép fel a legaktívabban és a legügyesebben. A magyar példa bizonyítja, hogy lehet és kell is szembemenni a nemzetközi progresszív fősodorral, és ezt a példát akarják oly sokan még közelebbről megismerni a CPAC Hungaryn. Ez igaz nemcsak arra a közel hetven ideutazó vezető döntéshozóra, aki színpadra lép majd, nemcsak a több mint kétszáz külföldi vendégre, de arra a bátor amerikai vezetőre is, aki a hazánkat érő legdurvább támadások közepette sem félt kimondani: „Szeretjük Magyar­országot!” Ő most is üzenni fog, ennél jóval többet is.

Nyitókép: Mandiner-archív