Na de mi a helyzet a kisebbségekkel Magyarországon?!

Azt mondják, napjainkban az információ az egyik legértékesebb kincs. A probléma azonban nem az, hogy ne lenne belőle elég. Ellenkezőleg. A gond sokkal inkább az, hogy néha túl sok is az az információ, ami bennünket körülvesz, s az ember alkalmanként nem tudja, melyiket válassza a sok közül. Olykor még az is előfordulhat, hogy belefárad a keresgélésbe, és nem jut már ereje egy-egy újabb információmorzsáért lehajolni, s úgy hoz döntést, hogy nem járja alaposan körül a témát, noha a lehetősége meglenne rá. Pedig igen tanácsos ilyenkor is venni még egy mély lélegzetet, és elvégezni a kutatómunkát, mert nem egyszerűen jobb döntést hozhat így az ember, hanem kellemetlen csalódásoktól is meg tudja magát óvni.

Nem járt volna pórul az Európai Bizottságnak az a lelkes és nyilván jó szándékú politikai munkatársa sem, aki a napokban a demokrácia ügyében akart kitanítani bennünket, ha kritikája megfogalmazása előtt alaposan körülnéz. A dolog úgy történt, hogy az elmúlt héten a Konrad Adenauer Alapítvány egyik nemzetközi vezetőképző programjának keretében – amely egyébként remek volt – találkozni tudtunk számtalan, különböző európai uniós intézményeknél dolgozó szakemberrel. Mint viszonylag világlátott ember, aki többek között a Bizottságnál is dolgoztam, mindig nagy várakozással tekintek az ilyen találkozások elé, hiszen mindenkitől lehet tanulni, s különösen igaz ez Brüsszelben, ahol a világ minden tájáról találhatóak igen pallérozott elmék.

Nos, az egyik ilyen beszélgetés, mondhatnám kissé pikírten, hogy „szeminárium” során

Az eleje simán ment neki. Elmondta, hogy szükséges hozzá többpártrendszer, szabad választások, médiaszabadság, és persze a szabad, civil társadalom, amelyben megtalálhatóak a „watchdog”-nak csúfolt NGO-k, amelyek időnként az ország állapotáról más NGO-knak, vagy úgy általában a nemzetközi közösségnek jelentenek, és így tovább.

Ekkor a kurzus egyik afrikai résztvevője jelezte, hogy amit a „szeminárium-vezető” elmondott, az mind nagyon hasznos, de ő, aki egyébként választott politikus a hazájában, azt gondolja, hogy a demokrácia fogalma csak adott állam társadalmába ágyazottan, s nem attól függetlenül értelmezhető. A bizottsági munkatárs kicsit kapkodott ugyan levegő után, de gyorsan úrrá lett érzelmein, s elmondta, hogy többféle demokrácia-modell létezik, s ők nem akarják a magukét rákényszeríteni senkire, s elfogadják, hogy Európán kívül alkalmanként máshogy mennek a dolgok, s ennek ellenére mégis lehet egy állami berendezkedés demokratikus.

Ó, gondoltam, ez aztán a felvilágosult gondolkodás! Mi meg esetenként – nyilván a kellő információ hiányában – mindenfélét gondolunk itt a vélemény-hegemóniáról, s aztán kiderül, hogy a Bizottság politikai munkatársai meg tekintettel vannak társadalmi-történelmi meghatározottságokra, kulturális hagyományokra, népakaratra, helyi szokásokra meg más effélékre, s mindezzel együtt is demokráciának ismernek el országokat! Keblemre, magyar! Itthon vagyunk! Hát kéz a kézben mehetünk előre a Bizottsággal, nincs is semmi nézetkülönbség közöttünk!

„Na de!” – folytatta a tisztviselő, sanda oldalpillantásokat vetve rám, tudva, hogy magyar vagyok – 

Ez pedig a fentiek szerinti, s ennek bizony nem minden tagállam felel ám meg.

„Ejnye”, mondom, akkor én itt valamit nem értek. Hát én úgy tanultam az egyetemen – pedig ráadásul Belgiumban jártam ki egy részét –, hogy ha az előírt feltételek mindegyikének megfelel az ember, akkor megfelel az egész előírásnak is. Mondom, megpróbálom már, hogy hol van itt a hiba, s megkérdeztem tőle, hogy Magyarországon szerinte demokrácia van-e. Szó benn akad, hang fennakad, némi levegő után kapkodás, majd érkezik a frappáns válasz: ő nem mondhat itt a szemináriumon magánvéleményt, mert ő egy uniós tisztviselő, mondjam meg én, hogy demokrácia van-e odahaza.

Hát, mondom, az valóban derék, hogy hivatalos minőségben nem mond az ember magánvéleményt. Ez felettébb helyes. Úgyhogy akkor mint szakember a szakemberrel nézzük végig, hogy mindazok a szempontok, amelyeket felsorolt, megvannak-e, s láthatólag megvannak Magyarországon, így kétség sem férhet hozzá, hogy mi bizony demokráciában élünk ott a Kárpát-medencében.

Erre ő: „Hohó! Nem megy ám az olyan gyorsan! Mert lehet, hogy ezek a feltételek megvannak, de mi lesz a kisebbségek jogainak védelmével?!”

Na, gondoltam, a saját lovát csak a kupec dicséri, úgyhogy felhívtam a figyelmét, hogy van a hallgatóság soraiban olyan, aki erről a kérdésről nálam hitelesebben tud nyilatkozni. Meg is kértem a programunk szerb résztvevőjét, hogy ugyan, legyen olyan jó, s mondjon már néhány szót arról, milyen nálunk a szerb kisebbség helyzete.

A szerb kollegina elmesélte a plénum előtt, hogy Magyarországon virágzik a szerb kultúra, saját iskoláik vannak, szabadon tudják a nyelvüket használni, bátran megvallhatják a vallásukat, ápolhatják kultúrájukat, sőt ez nemcsak a déli országrészben van így, hanem még Budapesttől északra, Szentendrén is, amely egy festői kisváros, történetesen jelentős ortodox szerb lakossággal...

Az uniós intézményeknél okos emberek dolgoznak, akiknek nem kell minden információt többször elmondani ahhoz, hogy megjegyezzék. Szerintem ez a kolléga is megtanulta a leckét.

Biztos vagyok benne, ha legközelebb valamilyen társaságban Brüsszelben felmerül a kérdés, hogy „na de mi a helyzet a kisebbségekkel Magyarországon?!”, ez a tisztviselő kollega maga fogja elmondani mindazoknak, akik nem ismerik Magyarországot, nem jártak itt, nincsenek tapasztalataik sem rólunk, sem a hazánkról, de kritikát azért megfogalmaznának, hogy Magyarországon a kisebbségek helyzete bizony rendben van.

Nyitókép az Együtt, Szabadon - Magyar Cigány Hősök című tablókiállítás a megnyitó napján Budapesten, a Terror Háza Múzeum előtt. Fotó: MTI/Soós Lajos