Az orosz energiafüggőség csökkentése évtizedekig tarthat

„Az orosz–ukrán háború alapvetően változtatja meg a nyugati országok és Oroszország viszonyát. Vannak-e a kormánynak forgatókönyvei arra nézve, hogy mi várható ebben a tekintetben, ha egyszer véget ér a háború?

Jelenleg is napi szinten elemezzük a körülöttünk zajló folyamatokat, ebben a helyzetben teljesen normális, hogy minden gyorsan változik. Résen kell lenni, mi is figyeljük az összes szereplő mozgását, de – hála égnek – a magyar politika célrendszere egyértelmű. Ennek lényege, hogy bármilyen forgatókönyv is következzék be, mi meg fogjuk őrizni hazánk békéjét és biztonságát, és azon dolgozunk, hogy Magyarország a lehető legkevesebb nehézség árán, a lehető legelőnyösebben kerüljön ki a válságból. Az persze látszik, hogy az orosz agresszió miatt a Nyugat és Oroszország közötti viszony alapjaiban megváltozott. De az tény, hogy Oroszország a háború végeztével is itt lesz a szomszédban, tehát Európának valamilyen viszonyt ki kell vele alakítania.

Mi elítéljük az orosz agressziót, csatlakozunk az uniós és a többi nyugati országhoz a szankciós politikában, noha azt is tudjuk – bár erről nem népszerű beszélni –, hogy a szankciók nemcsak Oroszországnak, hanem a mi gazdaságainknak is fájnak. De ha a Nyugat úgy dönt, hogy katonailag nem avatkozik be ebbe a konfliktusba – ami szerintünk a helyes döntés –, akkor az elfogadható, hogy ezzel a szankciós politikával próbálja a béke felé terelni az eseményeket. Ezzel együtt a magyar külpolitika gondolkodása, mozgása, nyilatkozata, testtartása mind egy irányba mutat: a deeszkaláció felé kell terelni az eseményeket.

Ez az, amit a kommunikációban úgy fogalmazunk meg, hogy Magyarország a békében érdekelt, és nem sodródhatunk bele a háborúba. Egyetlen olyan terület létezik, ahol jelen belátásunk szerint az Oroszországgal fenntartott pragmatikus gazdasági kapcsolat még középtávon sem felmondható: az energetika. Ebben Magyarország nincs egyedül, több európai ország is hasonló véleményt képvisel.

Addig lehet nyugodt tehát Magyarország, amíg ebben a tekintetben például Németország ezen az állásponton van?

Igen, de nem csak róluk van szó. Minden ország helyzete más és más, de a legtöbb uniós tagállam számára valamilyen módon előnyös az energetikai együttműködés. Az Egyesült Államok például könnyen nemet tud mondani az orosz kőolajimportra, mert ennek a százalékos aránya nagyon alacsony az amerikai gazdaságban, az európai országok helyzete viszont egészen más. Bizonyos közép-kelet-európai országok sokkal erősebben kommunikálnak az orosz–ukrán háború ügyéről, úgy látszik, mintha a háborúba való belesodródás kockázata és a saját gazdaságuk letérdeltetése sem lenne túl nagy ár nekik, de a nap végén az ő pozíciójuk sem nagyon tud más lenni. A gázcsapok elzárását követelők nincsenek tisztában azzal, hogy ennek a lépésnek súlyos ára lenne: már rövid távon ellátási problémák jelentkeznének mind a lakosságnál, mint a vállalatoknál, ugyanis alternatív források nem állnak rendelkezésre.

Ha ezeket az alternatívákat elképesztő gyorsasággal sikerülne is kiépíteni, ami a sci-fi kategóriája lenne, akkor is soha nem látott mértékű drágulás következne, miközben már a háború előtt is egekben voltak az árak az elhibázott brüsszeli zöldítési törekvések következtében. Éppen ezért nem engedjük meg, hogy a magyar emberekkel fizetessék meg a háború árát. Mindezek közepette az európai állam- és kormányfők versailles-i csúcstalálkozójáról kiadott nyilatkozatukban meghatározták, hogy az alternatív csatornák és források kialakításán dolgoznia kell az EU-nak. Mi ezzel egyetértünk, évek óta hasonló álláspontot képviselünk.

A cél ugyanis az orosz energiafüggőség csökkentése, ez pedig a magyar kormány szerint is helyes és támogatható. De ezt fokozatosan, évtizedekig tartó folyamat végén lehet elérni.

Közvetlenül Oroszország Ukrajnába történő bevonulása előtt nem nevezhetjük felhőtlennek a magyar–ukrán viszonyt. Ez hogyan változott, vagy változhat meg a háború hatására, vannak-e már ezzel kapcsolatos várakozásai a kormánynak, még akkor is, ha lehet, hogy erről még korai beszélni?

Árnyalnám ezt a képet, ugyanis hagyományosan Magyarország volt Ukrajna uniós integrációjának a legnagyobb támogatója.

A társulási megállapodás megkötése kapcsán is mi voltunk azok, akik elsősorban támogatták Ukrajnát ugyanúgy, ahogy most a balkáni országok esetében is tesszük. Az uniós tagság nem egy katonai típusú együttműködés, ilyen értelemben nem jelent másnak fenyegetettséget, viszont politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális értelemben segít közelíteni ezeket az országokat Európához, és segít más, Európán kívüli nagyhatalmi törekvéseket korlátok közé szorítani. Általánosságban az EU bővítésellenes politikája stratégiai hiba, ami ilyen krízisszituációkban rendszerint be is bizonyosodik.

Hogy miért lehet mégis ennyire szkeptikus több nyugati ország? Meglátásom szerint azért, mert hiába csatlakoztak az Unióhoz a kelet-közép-európai országok az elmúlt évtizedben, az európai együttműködés centruma még mindig tőlünk nyugatabbra van. Ha sikerül keleti és déli irányba is bővíteni az EU-t, akkor a mi érdekérvényesítő képességünk és pozíciónk ezen a koordináta-rendszeren belül is erősödni fog, hiszen az együttműködés központi magja kelet felé tolódik. Ez tehát a stratégia szempont, ezért van az, hogy általánosságban minden bővítési törekvést támogatunk. A háború előtti hűvös magyar–ukrán viszony oka más volt. Ennek alapja, hogy az ukrán állam – nyilván a már korábban elindult orosz fenyegetés hatására – az elmúlt években egy nagyon intenzív, felülről irányított és menedzselt nemzetépítésbe kezdett, aminek a legfontosabb programpontja az ukrán államnyelv erősítése volt. Ez lehet legitim cél, ezzel nincs semmi probléma, erről minden ország szabadon dönthet. De egy európai integrációba tartó államban ez a törekvés nem sértheti az ott élő őshonos kisebbségek jogait. Ennek következtében valóban alakult ki feszültség a két ország között, de hangsúlyoznám: a kiindulópont jóval barátságosabb volt, mint több nyugat-európai ország esetén. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy 2016-ban három nagy népszavazást tartottak Európában: egyrészt idetartozik a magyarországi kvótanépszavazás a migráció kérdésében, másrészt a britek szavaztak a Brexitről, harmadrészt azonban Hollandiában is szavaztak arról, hogy elutasítják az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodás megkötését. Tehát miközben a nyugati országok közül többen meglehetősen idegenkedtek a keleti szomszédságpolitikai nyitástól, Magyarország támogató volt.

»Természetesen a magyar kisebbség jogainak ügyében nem tudunk engedni, ez egy vörös vonal volt számunkra korábban is, és ezután is az lesz. Természetesen most is szolidárisak vagyunk Ukrajnával, hiszen a nemzetközi jog szempontjából egy agresszor által megtámadott félről van szó.«

Segítünk, ahol csak lehet. Ha már korábban az energetikai együttműködés területét említettük, fontos arról is beszélni, hogy jelen pillanatban hosszú évtizedek óta tartó trendek fordulnak meg, ugyanis földgázzal jelen pillanatban mi látjuk el Ukrajnát. Ezen túlmenően az elektromos hálózatok összeköttetése is megtörtént, vagyis Ukrajna most már a nyugati hálózatra Magyarországon keresztül csatlakozik a legnagyobb kapacitással. Kárpátaljára és más ukrajnai területekre nagyon sok segítséget küldünk nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Mára több mint 500 ezer Ukrajnából érkező menekültet fogadtunk, a számuk napról napra emelkedik.

»Senki nem mondhatja, hogy Magyarország nem jó szomszéd. Ez egy megfelelő kiindulópont lehet a háború utáni kapcsolatépítéshez.«”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás