Partizán az égő őserdőben

„Miért érzi úgy, hogy jó ideig nem kell többé megszólalnia? 

Húztam egy határvonalat. Most más a szerepfölfogásom, mint ahogy más a nyilvánosságban betöltött szerepem is, mint korábban, még politikai aktivistaként. 

Viszont ebben az új szerepben igencsak sikeres: a Média 1 tájékoztatása szerint a Partizán tavaly megkétszerezte a követőinek számát, nézettségben pedig 15-szörös fejlődést könyvelhetett el. Ezek egészen elképesztő adatok. Minek köszönhető az áttörés? 

Ez részben a Covid hatása, hiszen hirtelen sokan otthon maradtak az első hullám alatt, mi pedig erre reagálva áttértünk a napi adáskészítésre. Ez a Youtube-on, amely nem a közéleti tartalmakra specializálódott, komoly újdonságot jelentett. Úgy érzem, sokak versenyszellemét sikerült fölpiszkálnunk, vagyis szerintem idén megjelennek a vetélytársaink is, de ez kedvező folyamat. Kiváltképp annak tudatában, hogy a Youtube olyan felület, amely inkább műkörmökre és ahhoz hasonló tartalmakra van dedikálva, amivel egyébként nincs különösebb bajom, csak tény, hogy a közéleti tartalmak ezen a csatornán súlyosan alulreprezentáltak. 

Ez egyfajta hadüzenet is az ön által korábban szisztematikusan csak a tudatipar részének nevezett tartalomnak? 

Kétségkívül van bennem ilyen tudatosság. 

Egy-egy tematikus műsoruk időtartama 45-60 perc, tehát van idő elmélyülni az adott témában, s van olyan anyaguk, amit négy-ötszázezren is megnéztek. Ezt azt is jelenti, hogy van remény? 

Igen, mindenképpen van. Igaz, ezt az én pozíciómból könnyebb kijelenteni, mint azokéból elfogadni, akik átélték a médiaháborút, illetve lenyomták ebben a szakmában az utolsó öt-tíz évet. Hiszen a helyzet nagyon nehéz. Pontosan tudjuk, hogy azok az orgánumok, amelyek az elmúlt években még képesek voltak megőrizni a függetlenségüket, milyen körülmények közt léteznek. Nézzük csak meg a Mérce irodáját, a Telex kicsiny, bérelt lakását, de említhetném a 444-et is vagy a Magyar Hangosok földszinti utcahelyiségét, vagy a Válasz online-t, nekik, tudtommal irodájuk sincs. Ezt csak azért mondom, mert nem lehet nem fölfedezni a reménykeltő jeleket és folyamatokat abban, hogy még ilyen körülmények közt is vannak olyan emberek, akik fölteszik az egzisztenciájukat arra, hogy a nyilvánosság informálásával foglalkozzanak. Ezzel együtt tudom, az optimizmuson abból is táplálkozik, hogy szerencsére rajtam nem gázolt át az elmúlt három évtized több generációs médiaháborúja. Pedig az, paradox módon, még azokat is megviselte, akik konkrét szerepet játszottak a sajtó és rajta keresztül a nyilvánosság lezüllesztésében. Nem hiszem, hogy azok, akik most úgymond a sajtó, pontosabban a kormányzati nyilvánosság urai, valóban azt a világot látják maguk körül, amit megálmodtak akkor, amikor ebbe az egészbe belekezdtek.