December ötödike a második Trianon – Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsa a Mandinernek

Ön aláírta Rákay Philip petícióját, amely Gyurcsány Ferenc azon mondatai ellen irányult, miszerint földönfutóvá tenne egyes jobboldalhoz sorolt művészeket. 

Fontosnak érzem elmondani, hogy aláírásommal nem a baloldali művészek ellen fogalmaztam meg véleményt, hanem azok ellen a politikai szereplők ellen, akik előidézték a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazást, vagy éppen a 2006-os eseményeket, és most éppen azokkal fognak össze, akik nem is oly régen még meggyalázták a Duna-parti holokauszt emlékművet. 

Mit gondol, miért nem írták alá a petíciót a Színművészetiről?

Gondolom, egyetértenek vele. 

Mit gondol a Színművészeti Egyetem ügyéről?

Biztosan mindkét félnek megvan a maga igaza, nem vagyok hivatott igazságot tenni. Szerényen jegyzem meg, hogy egy pedagógusnak, egy művésztanárnak fokozottan kell ügyelnie a rábízott fiatalokra. Mi, itt a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben hosszú évtizedek óta fiatalokkal dolgozunk nap, mint nap; férjemmel mindig is figyeltünk arra, hogy önállóan alakítsák ki a világlátásukat, a közös munkával próbáltuk meggyőzni őket arról, hogy milyen fontos értéket őrzünk, képviselünk mi, együtt.

– aki nem mellékesen, egy stílusteremtő, nagy művésze a színházi szakmának –, így feltételezem a jóindulatát ez ügyben.

Nemrégiben megjelent egy videó, ahol Enyedi Ildikó úgy kiáltott diktatúrát Magyarországon, hogy közben egy milliárd forintot kapott a legutóbbi filmjére. Hogyan lehetséges az, hogy a művésztársadalom egyes tagjai nem érzékelik az ellentmondást?

Nekem számos baloldali gondolkodású barátom van, talán ők úgy gondolják, hogy ez nekik jár. Bizonyos szempontból ez igaz is lehet, de például, ha csak a saját szakmánkat nézem, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nincsenek államilag támogatott hivatásos együttesek. Senki ne gondolja, hogy az egy magától értetődő állapot a világban, hogy akkora állami támogatást kap a kultúra, mint idehaza. Én tudom, hogy ez egyáltalán nem trendi dolog értelmiségi körökben, de én köszönöm a kormánynak, hogy a néptánc-művészetet ilyen helyzetbe hozták. Balog Zoltán minisztersége alatt kezdődött és azóta is tart. Azt, hogy a fiatalokat, akik erre a pályára szánták az életüket, tisztességesen meg tudjuk fizetni, én ezt köszönöm. Ez nem volt mindig így. Akkor is csináltuk, amikor nem volt pénz és úgy kellett könyörögni, mert alig volt támogatásunk, hogy jöjjenek táncolni az együttesünkbe, áldozzák fiatal éveiket a mi csodálatos kultúránk megőrzésére, továbbadására. Most az anyagi lehetőség is megvan arra, hogy hivatásunkat a legmagasabb szinten műveljük. Az ország jó hírét viszik a világba a táncosaink, zenészeink, de itthon is felemelő érzés, amikor műsoraink után büszkeség tölt el előadót és nézőt egyaránt, hogy ez a páratlan kincs, több évszázados hagyomány, ez a mi közös kultúránk és közös örökségünk. Becsüljük ezt meg.

Hogyan kezdett el táncolni?

Kisgyerekkorom óta balettoztam, de a néptáncos évek a középiskola alatt kezdődtek. Lejött hozzánk Tímár Sándor, a táncházmozgalom tulajdonképpeni elindítója. Ekkor ismertem meg a férjemet is, Zsuráfszky Zoltánt. Akkoriban a táncházmozgalom fantasztikus lendülettel haladt, csodálatos volt. Zajlott a népi-urbánus vita, amit ma máshogy neveznek, de az értelmiség egy része például Csoóri Sándor, Nagy László, vagy éppen lllyés Gyula támogattak bennünket. Persze akkor is volt, hogy „lemucsaiztak” bennünket. 

Volt ilyen?

Persze. Mondták, hogy ez az egész néptánc olyan trágyaszagú. 

Kik mondták ezt?

Sokan. Mindenesetre én azért jöttem fel Pécsről Budapestre az ELTE néprajz, magyar nyelv és irodalom szakára, hogy ennek az egész mozgalomnak a központjában lehessek. Táncoltam a Bartók Együttesben és már a kezdetektől tanítottam a Muzsikás együttessel. Az első gyerektáncházukban én tanítottam. Erdélybe is ez idő tájt kezdtünk járni. 

Mit tapasztaltak ott?

Mindenki tudta, hogy ott magyarok vannak, na de hogy ennyien, és hogy ilyen magyarok. Fogalma sem volt erről az embereknek itthon, még a néprajz szakon sem. Akkora szeretettel fogadtak bennünket Erdélyben pusztán azért, mert Magyarországról jöttünk, hogy azt nem is tudom elmondani. A férjemmel elkezdtünk ott gyűjteni, majd a rögzített anyagokat leadtuk a Magyar Tudományos Akadémiának. Tehát volt egy olyan szellemi áramlat a táncházmozgalomban testet öltve, amire most mindenki büszke, hiszen tényleg egy utánozhatatlan kultúrára, egy páratlan kincs, ami itt a Kárpát-medencében megvan. 

Ezt a kultúrát műveli már harminc éve? 

Igen. Voltam tánckarvezető, most pedig a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek vagyok a szakmai vezetője. Táncot tanítottunk, koreográfiákat készítettünk. Amíg kisebbek voltak a gyermekeink addig a háttérből segítettem a férjem munkáját. Egy anyának azért meg kell osztania az életét. Amikor megnőttek a gyermekek, elkezdtem tánc-forgatókönyveket írni. Az első forgatókönyvem a Csipke Rózsika volt, aztán jött minden: Dózsa Györgytől az 1867-es Kiegyezésen át az ifjúsági darabokig, vagy éppen az 56-os pesti srácokig.

Hogyan lehet összeegyeztetni a gyermeknevelést a karrierrel?

A táncos pálya rövid pálya. De én mindig azt mondom a táncos lányoknak, hogy az anyaság érzését ne szalasszák el. Ne sajnálják az időt. Vissza lehet jönni a táncolni, az én nagyobbik lányom két gyermek után is így tett. Én mindig nagyon pártoltam a szerelmeket. Nagyon sok házasság van a környezetemben, és magam is egy boldog házasságban élek úgy, hogy közben együtt dolgozunk a férjemmel. 

Magyarország Érdemes Művésze, Magyar Érdemrend lovagkeresztje…

Harangozó Gyula-díj, Népművészet Ifjú Mestere-díj, igen. Én csak hálát adok az Úrnak, hogy ezt a csodálatos kultúrát megtanulhattam és a részese lehetek.  

Az összes forgatókönyvet ön írja?

Igen.

Hogyan lehet újra és újra megújulni?

Van még bennem kibeszéletlen dolog. Rengeteg erőt merítek az előadások sikereiből. A férjem a megrendelő általában, tehát a téma az ily módon adott. A magyar történelem nagyon közel áll hozzánk, az pedig egy kimeríthetetlen muníciót jelent.

Hogyan kezdődött az együttműködésük a Nemzeti Színházzal?

Hat évvel ezelőtt elvittük a Körhinta című darabunkat Vidnyánszky Attilához, hogy csináljuk meg közösen. Hála istennek hat éve megy ez a darab a Nemzeti Színházban nagy sikerrel. Ez volt a kezdet, azóta közösen dolgoztunk a Csíksomlyói Passión is. Ott kiderült számomra, hogy Vidnyánszky Attila egy tisztaszívű, igaz magyar ember. Nekem borzasztóan fáj, amit most elkövetnek ellene. Az, hogy neki bizonygatnia kell, hogy ő magyar, és nem ukrán, engem mélyen fölháborít. Bocsánat, az is egy hazugság, hogy nincs néző a Nemzeti Színházban. Három teltházas darabunkat játszák ott, hogy csak a saját példákat említsem. 

Említette, hogy a nyolcvanas években keveset tudtak az emberek Erdélyről és az ottani magyarokról. 2020-ban hogy fordulhat elő, hogy egy kárpátaljai magyar embert leukránoznak?

Mi hosszú ideig minden évben Erdélyben szilvesztereztünk. A 2004 december 5-i szégyenteljes népszavazás utáni szilvesztert is kint töltöttük. Sírtak az emberek. Néztek ránk kétségbeesve, hogy ezt mi komolyan gondoljuk-e. Szégyelltük magunkat. Azt a szívfájdalmat, amit én ott éreztem, nem éreztem máskor.

Ezek után 2020-ban Vidnyánszky Attilának bizonygatnia kell, hogy ő nem ukrán? 

Milyen darabon dolgoznak most?

A koronavírus miatt sajnos nem tudtuk bemutatni a Hűtlen feleség című produkciónkat, amely egy bűnügyi táncdráma. Egy régi stílusú balládából íródott. A feleség megcsalja a férjét, aki rajtakapja a megcsaláson, majd büntetésként gyolcsba csavarja, meggyújtja és elégeti. Erről szól a ballada. A darab maga pedig azt boncolgatja, hogy vajon miért volt hűtlen a nő. Áprilisban tudjuk majd bemutatni a tavaszi fesztiválon.