Mit nem bocsát meg a természet?

„Előre kell bocsátanom, megrögzött piacra járóként semmiféle gyöngéd érzelem nem fűz a bolti nejlonzacskókhoz: tőlem akár holnaptól is eltűnhetnének. Mint ahogy műanyag fültisztítóból és léggömbpálcikából sem szárad a lelkemen talán egy se – klínebb vagyok számos öntudatos zöldnél is (amit onnan tudok teljes bizonyossággal, hogy műanyag fültisztítóval életemben először épp egy lelkes Greenpeace-tag német család fürdőszobájában találkoztam). Mégsem egészen világos, miért is lenne akkora tragédia, ha néhány hónappal később születik meg a tiltó jogszabály. Hisz attól még, hogy egyelőre szabad műanyaggal kavargatni a szójalatte-to-gót, ez egyáltalán nem kötelező. Ön dönt, él-e vele vagy sem, és ha igen, hogyan. Ez egy ilyen ragyogóan demokratikus helyzet.

Részemről például valamikor Greta Thunberg óvodáskorában vettem egy csomag jóféle eldobható műanyagtányért, de renitens módon azóta se dobtam el. Így aztán a múlt hétvégén is mindenki megelégedésére használtuk a piknikezésnél. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az egységnyi műanyagban rejlő lehetőségek efféle kiaknázásával jobban elszomorítom Gaia Földanyát, mint az, aki minden egyes kertipartira bevásárolja a Kínából behajózott bambusztányért, amelyet egyébként – andalító természetességet sugalló neve ellenére – technológiai okokból szintén telenyomnak műanyaggal.

Aztán ott van az amerikai kávézólánc, amely a Greenpeace dicséretét is bezsebelve már nem szívószállal adja túlárazott italait – hanem csőrös műanyag pohárfedővel, műanyagbélésű papírpohárban. Én nem tudom, évente hány lufipálcika fogy Magyarországon, nyilván egy is sok, de azért mégiscsak tény, hogy egyetlen ilyen kávéscég a progresszív és szabályos – mert szívószálmentes – italcsomagolásához világszerte évi hatmilliárd darab egyszer használatos papírpoharat használ el, amihez mintegy 1,6 millió fát kell kivágni és hatmilliárd műanyag pohárbélést plusz műanyagfedelet kell legyártani, hogy azután ennek 90 százaléka pár perces használat után menjen a hulladékégetőbe vagy az útszéli árokba.

Ezért nem kizárt, hogy a Greenpeace sokkal inkább a kedvére tenne a természetnek, ha nem egy tízmilliós ország kormányfőjének vetítgetne feliratokat, hanem inkább magukat a fogyasztókat érzékenyítené világszerte az eldobálgatós kultúra visszásságaira. Menj inkább a helyi kávézóba, igyál a dédi csészéjéből, ne ülj fel az ostoba divathóbortoknak – valami ilyesmi lenne az üzenet. Konzervatívabbá kellene tenni az embereket, na, és máris tisztább lenne az óceán. Fogadjunk!”