Természetesen nem a mozgáskorlátozottak, kerekesszékesek bántása volt a célom.
„Elnézést kérek mindenkitől, akik úgy érzik, hogy megbántottam őket a tolószékesekkel kapcsolatos, óvatlan fogalmazásmóddal az »Elég az érzékenyítésből, hagyjátok élni az embereket!« című cikkemben! Természetesen nem a mozgáskorlátozottak, kerekesszékesek bántása volt a célom, ahogy ugyanezt hangsúlyoztam a szóban forgó cikkben is, hiszen az nem is róluk szólt, hanem a homoszexualitást népszerűsítő lobbi folyamatos és gyerekeinkre veszélyes nyomulásáról. Nem célpontként, hanem hasonlatként szerepeltek a cikkben. A visszajelzések alapján sokan értették a hasonlatot, azt hiszem, sokan azok közül is, akik most úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy ne a cikk lényegi részéről essen szó. Az persze meglehet, hogy akik tegnap óta szakmányban bombáznak gyűlölködő, gyalázkodó meg fenyegető hozzászólásokkal és üzenetekkel, azok tényleg nem értették; vagy nem is olvasták, vagy jobban hisznek az ellenzéki gyűlöletügynökségnek, mint a szemüknek. Igaz, ha egy cikkhez lábjegyzetet kell írni, az nem jó.
A mozgáskorlátozottak részéről megértem a felzúdulást, de az »őket sem akarjuk nézni« megjegyzés nem célzottan rájuk, hanem a nagy plakátokon történő érzékenyítésre vonatkozott, akár ők, akár homoszexuálisok, akár mások ennek az eszközei. Száz éve még bizarr szórakozás volt a vurstliban különböző fogyatékossággal élő embereket nézegetni a katasztrófaturisták megkönnyebbültségével. A többség számára viszont természetes emberi reakció, hogy ha mindezt agresszívan az arcunkba nyomják, akkor feszengve elkapjuk a pillantásunkat. Majd ha a sérült és fogyatékkal élő emberek nem Isten háta mögötti, lepukkant, egykori főúri kastélyokban lesznek eldugva a világ szeme elől, ahová a szocializmus alatt intézményesen rejtették őket, akkor a társadalom is közvetlenebbül fog tudni viszonyulni hozzájuk. Nem plakátokról, hanem személyes, emberi találkozásokból lehet megismerni őket, és többet megtudni róluk, az életükről, az igényeikről.
A cikkben sem szorgalmaztam a kirekesztésüket, táborba zárásukat meg még ki tudja mit, amiket azóta vádként hozzám vágtak ismeretlenek, sőt ennek a szöges ellenkezőjét írtam, és továbbra is úgy gondolom. Teljes mértékben egyetértek a MEOSZ-szal, hogy a mozgáskorlátozott embereket ugyanazon jogok illessék meg, mint a társadalom többi tagját, és nem kérnek sajnálatot, hanem élni akarják a mindennapokat – ahogy erre utaltam a sérelmezett cikkemben is. Támogatom továbbá, hogy a homoszexuálisokra is ugyanez a szemlélet vonatkozzon: sem ünnepelni, sem szánakozni való nincs bennük.
Pontosan tudom, hogy a mozgáskorlátozottak tudnak teljes és boldog életet élni, annál is inkább, mert ezt látom azon a kedves barátomon is, aki tizenéve tolószékben él. Annyiszor tettem őt autóba be, vettem autóból ki, és cipeltem lépcsőn, hogy bőven volt módom megismerkedni az életével (egyébként a tolószék kifejezés is innen vésődött be, mert így hívjuk egymás közt, ráadásul a hozzászólások alapján, önmagukat a tolószékesektől élesen megkülönböztető kerekesszékeseket még csak nem is említettem). Ez a barátom sok tekintetben sikeresebb életet épített fel a tehetségéből és szorgalmából, mint sok ép ember. Ugyanakkor azt is láttam, hogy testi szempontból nem más, hanem nehezebb az élete, mint az épeknek. Legyünk őszinték, bármilyen kis vagy nagy testi bajjal élni nem más, hanem nehezebb, mint nélküle. Dobrev Klára szavaival: a kerekesszékesek »iszonyatosan nehéz életet élnek, ami nekünk egy könnyed mozdulat, nekik erőfeszítés«.
És az érintettek valóban naponta nagy dolgot tesznek azzal, hogy így is megoldják az életüket, sokuk egészen kiválóan, de a cikkem ezt nem is vitatta. Csupán hasonlatként említettem a tolószékeseket, mert például őket sem akarja senki bántani, akárcsak a homoszexuálisokat, viszont előbbiek állapotát nem is idealizálják óriásplakátokon, ahogy az utóbbiakét viszont igen.”