„Elnézést kérek mindenkitől, akik úgy érzik, hogy megbántottam őket a tolószékesekkel kapcsolatos, óvatlan fogalmazásmóddal az »Elég az érzékenyítésből, hagyjátok élni az embereket!« című cikkemben! Természetesen nem a mozgáskorlátozottak, kerekesszékesek bántása volt a célom, ahogy ugyanezt hangsúlyoztam a szóban forgó cikkben is, hiszen az nem is róluk szólt, hanem a homoszexualitást népszerűsítő lobbi folyamatos és gyerekeinkre veszélyes nyomulásáról. Nem célpontként, hanem hasonlatként szerepeltek a cikkben. A visszajelzések alapján sokan értették a hasonlatot, azt hiszem, sokan azok közül is, akik most úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy ne a cikk lényegi részéről essen szó. Az persze meglehet, hogy akik tegnap óta szakmányban bombáznak gyűlölködő, gyalázkodó meg fenyegető hozzászólásokkal és üzenetekkel, azok tényleg nem értették; vagy nem is olvasták, vagy jobban hisznek az ellenzéki gyűlöletügynökségnek, mint a szemüknek. Igaz, ha egy cikkhez lábjegyzetet kell írni, az nem jó.
A mozgáskorlátozottak részéről megértem a felzúdulást, de az »őket sem akarjuk nézni« megjegyzés nem célzottan rájuk, hanem a nagy plakátokon történő érzékenyítésre vonatkozott, akár ők, akár homoszexuálisok, akár mások ennek az eszközei. Száz éve még bizarr szórakozás volt a vurstliban különböző fogyatékossággal élő embereket nézegetni a katasztrófaturisták megkönnyebbültségével. A többség számára viszont természetes emberi reakció, hogy ha mindezt agresszívan az arcunkba nyomják, akkor feszengve elkapjuk a pillantásunkat. Majd ha a sérült és fogyatékkal élő emberek nem Isten háta mögötti, lepukkant, egykori főúri kastélyokban lesznek eldugva a világ szeme elől, ahová a szocializmus alatt intézményesen rejtették őket, akkor a társadalom is közvetlenebbül fog tudni viszonyulni hozzájuk. Nem plakátokról, hanem személyes, emberi találkozásokból lehet megismerni őket, és többet megtudni róluk, az életükről, az igényeikről.
A cikkben sem szorgalmaztam a kirekesztésüket, táborba zárásukat meg még ki tudja mit, amiket azóta vádként hozzám vágtak ismeretlenek, sőt ennek a szöges ellenkezőjét írtam, és továbbra is úgy gondolom. Teljes mértékben egyetértek a MEOSZ-szal, hogy a mozgáskorlátozott embereket ugyanazon jogok illessék meg, mint a társadalom többi tagját, és nem kérnek sajnálatot, hanem élni akarják a mindennapokat – ahogy erre utaltam a sérelmezett cikkemben is. Támogatom továbbá, hogy a homoszexuálisokra is ugyanez a szemlélet vonatkozzon: sem ünnepelni, sem szánakozni való nincs bennük.