Így működött a Tanácsköztársaság propagandája

A Clio Intézet a Magyarországi Tanácsköztársaság 100 éves évfordulója alkalmából előadássorozatot indított Budapest Főváros Levéltárában. A 9. alkalommal Szabó Viktor történész mutatta be a magyarországi proletárdiktatúra propagandáját. Felkért hozzászólóként Vörös Boldizsár, az MTA Történeti Intézetének főmunkatársa egészítette ki az előadást. Az esemény végén Bödők Gergely moderátor kérdezett az elhangzottakkal kapcsolatban, majd pedig a közönség is feltehette kérdéseit.

Szabó Viktor előadása legelején elmondta, hogy olyan a szeretne lenni, mint a minőségi propaganda: gyors, hatékony és érthető, hiszen csak nagyjából fél óra áll rendelkezésére a szerteágazó téma bemutatására. A Tanácsköztársaság 133 napja rendkívül intenzív időszak volt a propagandát tekintve is – folytatta.

Az általános információk után a rendkívül aktív propagandatevékenység okait vázolta fel. Hangsúlyozta, hogy a kommün olyan körülmények között jött létre, amelyet annak vezetői sem akartak. Nem alulról szerveződő tömegmegmozdulások, forradalom révén szerezték meg a hatalmat, hanem puccsszerűen. Ennek következtében szükségük volt a tömegbázisra, amely a munkásságot jelentette, csakhogy őket is meglepte a Tanácsköztársaság létrejötte, hiszen nem vettek részt annak megteremtésében, gyakorlatilag a hírekből értesültek róla. A másik fő ok a radikális változásokban rejlett, amelyeket meg kellett magyarázni.

Szabó kiemelte, hogy a propagandagépezet intézményes formát öltött. Két szervezeti egységről lehet beszélni: a Szocializmus Nemzetközi Propagandája és a Szocializmus Állami Propagandája nevű intézményekről. Az előbbi a külügyhöz, tehát Kun Béla fennhatósága alá tartozott, majd önálló lett, az utóbbi pedig a Közoktatásügyi Népbiztosságnak volt alárendelve. Az ilyen jellegű tevékenységekben résztvevőket az előadó két kategóriába sorolta be. Szerinte a funkcionáriusok közé a politikai szervezetek vezetői tartoztak. Ezzel szemben a propagandisták csoportját differenciálta a részvétel intenzitása alapján. Az agitátorok például rendszeresen, míg az újságírók egy része csak alkalomszerűen, a művészek pedig gyakran csak egy-egy gesztussal támogatták a rendszert.

A személyek motivációiról is esett szó. Az alapító tagokra és a legelszántabb propagandistákra jellemző volt a kommunizmusba vetett hit és az elköteleződés. Az új és jobb világ reménye, illetve a jobbító szándék sok szociáldemokrata vezetőt és művészt is motivált.

Harmadik csoportként említette Szabó azokat, akik foglalkozásukból, pozíciójukból fakadóan kerültek kapcsolatba a propagandával. Ilyenek voltak a különböző rendezvényekre kirendelt színészek, zenészek, illetve a díszleteket elkészítő építészek. Ezek a személyek a rendszer bukása után hivatkoztak is a kényszerhelyzetre, amelyben voltak. Továbbá nem szabad megfeledkeznünk az egyéb tényezőkről sem, mint például a karriervágy, a megélhetés elvesztésének félelme vagy a közvetlen fenyegetés – jegyezte meg.

Pór Bertalan: Világ proletárjai egyesüljetek!

A propaganda tartalmának legfőbb elemei között volt a világforradalom eljövetelébe vetett naiv hit, az imperializmus és a kapitalizmus hibáztatása a világháborúért, valamint a meggyőződés, hogy a gazdasági és termelési viszonyok átalakítása automatikusan magával fogja hozni a szerintük pozitív társadalmi változásokat is. Emellett jellemző volt a világ feketén-fehéren való, leegyszerűsítő ábrázolása, amely a közös ellenségkép kialakítását is szolgálta.

Ezek után a propaganda szóhasználatának bemutatásával folytatta a prezentációt. A forradalom szót új tartalommal töltötték fel: nem tömegmegmozdulásokat és alulról szerveződést értettek alatta, hanem társadalmi forradalmat, amely a fennálló viszonyok gyökeres átformálását jelentette számukra. A helyzet szemléltetésére elmesélt egy történetet Sinkó Ervin Optimisták című regényéből. Ebben két szereplő megtudja egy nyomdászsztrájkon, hogy kikiáltották a Tanácsköztársaságot, majd kimennek az utcára, de senki sincs ott, így arra jutnak, hogy valami félreértésnek kell lennie.

Emellett elhangzott még, hogy a diktatúrát egy átmeneti állapotnak tartották, amely szerintük így is demokratikusabb volt, mint a korábbi rendszer, hiszen a proletárok széles rétegére támaszkodott.

Abból indultak ki, hogy Marx is megírta: a tőkések nem fognak önként megválni a hatalmuktól.

Berény Róbert: Fegyverbe! Fegyverbe!

Ami a konkrét intézkedéseket illeti, a vallást hivatalosan magánügynek tartották és a propaganda szerint csak az intézményes egyházak ellen léptek fel. Mondanivalójukban ezen kívül megjelent a nők emancipációja, a szociális intézkedések szükségessége, illetve a földkérdés is, amellyel nem tudtak mit kezdeni a 133 nap alatt. Ezzel szemben a hadseregszervezés terén kifejtett agitációjuk sikerrel járt, 200 ezer ember lépett be a Vörös Hadseregbe – foglalta össze.

Az üzeneteket a célcsoportok szerint differenciálták, egyszerre szóltak az egyénhez és a tömeghez is, nyitottak voltak az innovációra, minden lehetséges modern eszközt bevetettek, mint például a telefonhírmondó vagy a filmhíradó. A sulykolás módszerét is alkalmazták, amellyel egy információt többféleképpen is eljuttattak a befogadókhoz, hogy az jobban rögzüljön. Hozzáfűzte, hogy

A Kommunista kiáltvány zárszava: „Világ proletárjai egyesüljetek” számított a legnépszerűbb szlogennek, amely filmekben, újságok címlapjain, plakátokon, röpiratokban egyaránt visszaköszönt. A politikai sajtó kisajátítása, a nem politikai események propaganda jelleggel való felruházása, a polgári írók megnyerése, a kiemelkedő személyiségek kisajátítása, a történelem újraértelmezése, valamint az oktatási rendszer politikai tartalommal való feltöltése mind az eszköztáruk részét képezte. Összegzésként elmondta, hogy

A rendkívül jól strukturált és követhető előadáshoz Vörös Boldizsár szólt hozzá. Mondanivalójának középpontjában a propaganda által kiváltott hatás és a reakciók álltak. Ezeket főként visszaemlékezéseken, naplókon keresztül mutatta be.

A korszak egyik legismertebb propagandaműve a „Te! sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár reszkess!” feliratú, ujjal mutató katonát ábrázoló plakát volt. Ritoók Emma költő, író úgy emlékezett vissza erre, mint ami elsőre megrémítette, majd nevetést váltott ki belőle. Úgy gondolta egész Budapest azon röhög, hogy rájuk mutat a plakáton lévő katona, mégis sikerül elbújniuk a rendszer elől. Tehát az elsődleges reakció elérte a kívánt hatást, de a másodlagos jelentését már nem tudták befolyásolni ebben az esetben – foglalta össze Vörös.

Kónya Sándor: Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!

Egyes propagandaelemek elismerést is kiválthattak a kortársakból. Erre kiváló példa Lowetinszky János József kistisztviselő naplója, amelyben a budapesti május 1-i ünnepségekről írt dicsérően. Ezzel szemben olyan is előfordult, hogy a célközönség utasított el egy-egy propagandaművet. Ilyen esetről számolt be az Ember című folyóirat is, amelyben Sándor Lajos fogalmazott meg kritikát Pór Bertalan egyik plakátjával szemben, mert szerinte az emberek „nem ilyennek akarják látni a proletárt”. Vallotta, hogy meg kell maradni azoknál a műveknél, amelyeket nem kell magyarázni, amelyeken nem röhögnek az emberek.

Erős bírálat érte a Gellért-hegyi vízesést eltakaró festményt is, amely egyszerre buzdított a tanulásra, amely révén megteremthető a „paradicsom”, valamint hívta fel a figyelmet az elpusztítandó belső és a külső ellenségre. Lowetinszky erről azt írta, hogy „egy ostoba mázolmány”.

A Népszava egyik cikke Petőfit, mint a proletárdiktatúra előfutárát mutatta be, amelyet a Tanácsköztársaságot alapvetően is elutasító Révay Mór Jánosné naplójában kritizált:

A propagandaeszközök nyilvános bírálata is előfordulhatott – folytatta. A Marx laktanyában átadták a gondolkodó emléktábláját, amelyen legalul ez a két sor szerepelt: „Vagy elpusztulunk mind az utolsó szálig / Vagy ez a mi hitünk valósággá válik”. Ez Ady Fölszállott a Páva című versének átírása, így nem jelezték alatta a szerző nevét, de a Népszava Ady idézetként közölte a két sort. Erre egy korabeli élclap, a Vágóhíd – nem tudva, hogy az emléktáblán a szerző neve nem volt feltüntetve – reagált igen keményen. A cikk írója kifejtette, hogy ez hamisítás, tegyenek oda más idézetet, vagy ha ragaszkodnak Adyhoz, akkor idézzék pontosan, hiszen az eredeti sorok is elég forradalmiak.

Dankó Ödön: Védd meg a proletárok hatalmát 

A Vörös Boldizsár által hozott példákból kiemelném még a „diákinternacionálét”, amely az eredeti átírásával született a budapesti Piarista Gimnáziumban. Ezt a szerzeményt a történész a helyszínen el is énekelte. Azt akarta illusztrálni vele, hogy az milyen pontosan követte az eredeti dallamát, illetve az új szöveggel is kiválóan énekelhető volt. Bár megjegyezte a performanszt követő taps után, hogy érdemein felül lett értékelve – utalva ezzel énekesi kvalitásainak hiányára.

Az átírás nagy jelentőséggel bírt szerinte, mert nyíltan figurázta ki a kommün által nagyra becsült tanulást, illetve az eredeti mű magas szimbolikus értéket képviselt a rendszer szemében. Végül kiemelte, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság időszaka kiválóan alkalmas a propaganda kortársakra gyakorolt hatásának tanulmányozására, mert a magyar társadalom valamennyi rétegéből határozott véleményt váltott ki.

A Bödők Gergely által feltett, a szimbólumrendszer sajátosságait érintő kérdésre válaszolva Szabó Viktor elmondta, hogy az orosz minta a szimbólumok között nem volt jelentős. Magyar specialitásnak számított a vörös kalapácsos ember, valamint a búzakalászok ábrázolása is, amelynek az eredetét pontosan nem ismerjük.

Vörös Boldizsárt az oktatás szerepéről kérdezte a moderátor az előadása után. A Tanácsköztársaság felfogása szerint a régi rendszerben nevelkedetteket nem tudták maguk mellé állítani, így

Az volt a céljuk, hogy a diákok minél több időt töltsenek az általuk ideológiával átitatott oktatási rendszerben, így elnyomva az otthoni hatásokat, a kettős nevelés következményeit – hangsúlyozta a történész.

Egy hallgatói kérdés kapcsán még kiderült az esemény végéhez közeledve, hogy a 133 nap alatt a belső propagandára nagyjából 10-16 millió koronát költöttek, amely az 1917-18-as költségvetés által középiskolákra szánt 12 millió koronához viszonyítva hatalmas összeget jelentett.

(A képek forrása: http://bagoly-feszek.blogspot.com)