Az 1918 decemberében felállította Székely Hadosztályról Gottfried megállapítja Hadseregszervezés és a Székely Hadosztály című tanulmányában, hogy annak tagjai többségében fiatal férfiak voltak, akik magukra önkéntesként tekintettek, s akiknek önkéntes mivoltát ezért a történész elfogadhatja. A Kolozsváron szerveződő alakulat nevében a kezdetektől fogva ott volt a „székely” szó. A hadosztály szervezete viszont zavaros volt, erre korabeli parancsok szövegei is utalnak. Az önkéntesek mozgósítása alulról jövő kezdeményezés volt, mely nem is járhatott volna sikerrel, ha a Károlyi-kormány nem támogatja azt (elsősorban Bartha Albert és Festetics Sándor miniszterek, illetve Friedrich István államtitkár).
Érdekesség, hogy mikor a Hadosztály tagjai Szatmárnémetiben, 1919. február elsején esküt tettek (nyitóképen a szatmárnémeti esemény, Károlyi Mihállyal), az avatáson „zászlóanyának” állt Károlyi Mihályné is. Ő maga vörös kihajtással ékesített ruhában érkezett, az avatáson vörös zászló is lobogott.
Férje, Károlyi Mihály lelkes irredenta beszédet tartott:
„Ha nem sikerül barátságos úton, az igazság fegyvereivel országunk területi épségének lehetőséges megvédése, akkor nem lesz ezen országban egyelten magyar ember, aki fegyvert ne fogjon, hogy visszaszerezzük, amit tőlünk jogtalanul elvettek”. Ekkor azonban már a Hadosztály leszerelése mellett érvelt a katonatanács kommunista elnöke, Pogány József.
Annak ellenére, hogy a kommunisták már a Tanácsköztársaság hatalomra jutása előtt agitáltak a Hadosztály ellenforradalmivá minősítése mellett, egyes székely katonák szolgáltak a Vörös Hadseregben. Lukács György kommunista filozófus például 1951-ben közbenjárt Verbőczy Kálmánért, mondván, a Tanácsköztársaság alatt őalatta szolgált a vörös seregben, és ezalatt „megbízhatóan, kötelességtudóan” és „bátran” viselkedett. Zászlóalja még a Tanácsköztársaság alatt is harcolt, Gottfried szerint csakis azért, hogy védje Erdély integritását.