Intoleránssá váltak a tolerancia bajnokai – Kevin D. Williamson a Mandinernek

Április 2-án vették fel a The Atlantic című laphoz, április 5-én pedig már ki is rúgták. Négy napig dolgozott a tekintélyes amerikai magazinnál a márciusban a National Review nevű, konzervatív laptól 10 év szerkesztői munka után átcsábított Kevin D. Williamson. (A sztorit itt írtuk meg: „Te nem közénk tartozol” – így lehetetlenítik el a balosok a konzervatívokat).

Williamson elbocsátásának oka nem is beköszönő cikke volt, hanem egy négy évvel ezelőtti, hat szóból álló twitterüzenet, amiben az abortuszról vitatkozott és amit úgy értelmeztek a baloldalon, hogy Williamson felakasztaná az abortuszban bűnös nőket, miközben tweetje – „I have hanging more in mind” , azaz: „Ennél többre gondoltam” – csak egy értelmetlen vitát lezáró, frappáns válasz volt.

Kevin D. Williamsont faggattuk interjúnkban.

***

Hogyan tovább most, hogy kirúgták az Atlanticból? Vissza a National Reviewhoz?

Elég sok helyre írok és több könyvön is dolgozom. A National Review tizenéves korom óta fontos része volt az életemnek, és ott mindig otthon éreztem magamat. Az egyik mostani számban volt egy cikkem, szerintem jól sült el. Nem tudom elképzelni, hogy ne kötődjön a nevem a National Review-hoz. 

Milyen állapotban van a konzervatív újságírás az Egyesült Államokban? Ön nem érzi állandó nyomás alatt magát baloldali aktivisták részéről? Megpróbálják megfélemlíteni?

Megfélemlítést nem érzek. A legrosszabb, amit egy magamfajta kaphat, az néhány mérges tweet, esetleg egy valódi olvasó levél, ha valaki nagyon meg akarja írni a magáét. Jó pár petíció próbált ugyanakkor pellengérre állítani, meg ilyesmik. Igazából mindig hibásnak érzem magamat az ilyen egyoldalú viszonyok miatt: vannak emberek, akikkel nem törődöm, de ők mégis sokat időt szánnak arra, hogy rólam elmélkedjenek. És ez számukra igazságtalannak tűnik. De az Egyesült Államok meglehetősen biztonságos hely az újságírók számára, még akkor is, ha népszerűtlen és ellentmondásos nézeteik vannak. 

Egy dolog konzervatív újságírónak lenni egy konzervatív lapnál, és más dolog konzervatív meggyőződésű munkavállalóként dolgozni valahol. Valós veszélyt jelenthet hangot adni a konzervatív nézeteknek egy átlagos munkahelyen?

Igen, ez sajnos elég egyértelmű.

Olvastam egy cikket a New Republicban, amely úgy állította be a National Review-t, mintha az valami marginális, félfasiszta lap lenne, szemben a tekintélyes, sokak által olvasott Atlantic-kal. Van olyan törekvés, hogy a jobboldali lapokat jelentéktelen hülyék próbálkozásainak mutassák be? Vagy tényleg marginálisak a  jobbos médiumok?

A jobboldali média olyan szempontból valóban marginális, hogy az olyan kiadványok, mint a National Review vagy a Commentary és a Weekly Standard azért léteznek, mert a konzervatívok nem voltak megelégedve azzal, ahogy a főáramú média és a szellemi élet közege kezelte őket. Számos olyan műsor, szervezet, ami pártatlannak és ideológiamentesnek hirdeti magát, például bizonyos beszélgetős műsorok, igazából nyíltan ellenségesek a konzervatív nézetekkel szemben. Sajnos azok a konzervatív hangok, amelyek a legtöbb embert elérik, éppen a legkevésbé értelmesek, gondolok itt a Fox News dühkitöréseire és a beszélgetős rádiókra. Ez nem jelenti azt ugyanakkor, hogy teljesen kiközösítettek minket; rengeteg konzervatív publicista ír például az op-ed oldalakon. Az ugyanakkor erősen kérdéses, hogy valaki,

– például engedik-e riportokat írni az Atlanticba. A kérdés nem az, hogy George Will valaha helyet kap-e a tévében vagy én írhatok-e a Washington Post véleményrovatába, hanem hogy a konzervativizmust továbbra is úgy kezelik-e majd a médiában és a kiadók világában, mintha fogyatékosság lenne.

Mi a konzervatív véleményemberek szerepe ma Amerikában? Vívják a véget nem érő kultúrharcot? Van bármilyen befolyásuk?

A politika lényegében csak a kulturkampfról szól az Egyesült Államokban, így mi, akik a véleményiparban dolgozunk, természetesen részt veszünk a kultúrharc-iparban is.  

A kirúgása után azt írta a Wall Street Journalban: a texasi South by Southwest fesztiválon hívta meg önt az Atlantichoz annak főszerkesztője, a fesztiválon pedig volt egy panelbeszélgetés, amint a résztvevők úgy beszéltek a feminizmusról, mint ami sajnos még mindig marginális, miközben nagyvállalatok állnak a feminizmus mellé. Miért szorultak bele a marginalizációs magyarázatba?

Mint egy barátom, Charles C. W. Cooke gyakran megjegyezte, a baloldal mindig olyanokból állt, akik a társadalom bevett hatalmi viszonyai ellen építették fel a barikádokat. De most már nem csak a kormányzatokban és az egyetemeken, hanem a nagyvállalatok HR osztályain, a kiadóknál, a bankoknál és a kultúra magaslatain is ők állnak. Így aztán azok, akik korábban a tolerancia és sokszínűség pártján álltak,

A bevett feminista retorika szerint a nagyvállalatok és a kapitalizmus a patriarchátus szövetségesei. De ha jól érzékelem, ma már a nagyvállalatok és a kapitalizmus beállt a feminizmus és az LMBTQ-propaganda mögé. Mi a nagyvállalatok viszonyulása a feminizmushoz és a kultúrharchoz?

A nagyvállalatok kerülik a kockázatot, és rájöttek, hogy a baloldal olyan módon fogja megfizettetni velük a politikai céljai árát, ahogy a jobboldal sosem tenné. Persze vannak olyan üdvözlendő fejlemények, amelyek azoknak a nőknek köszönhetőek, akik ezekért küzdöttek a nagyvállalatoknál – a diszkrimináció, a szexuális zaklatás és hasonló problémák valósak. Ugyanakkor a vállalati szféra teljes átpolitizálása sajnálatos, ami a magánélet visszaszorulását és a politika túlkapásait mutatja.

Egyik kedvenc témája a francia forradalom. Miért?

A francia forradalom monetáris politikáját vizsgálom. Amolyan whig-féle vagyok, de nem hiszem, hogy a haladás természetes vagy elkerülhetetlen. Sokat lehet okulni abból, ha megnézzük, a különböző kormányok és társadalmak hogyan követték el ugyanazokat a hibákat, amelyeket már pár száz évvel korábban is elkövettek. 

Írt egy könyvet az amerikai költségvetési hiányról és annak kríziséről. Van realitása annak, hogy ezt a költségvetési hiányt csökkenteni fogják?

Persze, van. De csak azután fogjuk ezt meglépni, miután már minden más lehetőséget kimerítettünk.

Mi az a „függőségi agenda”, amelyről egy másik könyvet írt?

A „függőségi agenda” a társadalmi intézmények egy ősi formájára utal: a patrónusok és kliensek intézményére.

Az Egyesült Államok rezisztensnek bizonyult a diktatúrákkal szemben, de kevésbé a csábítással szemben.

Texasból származik. Texas az új Szilícium-völgy?

Nem hiszem, hogy Kaliforniában így gondolnák. A konzervatívok és a texasiak is hajlamosak lefitymálni Kaliforniát, de jó oka van annak, hogy sok intelligens és kreatív ember oda költözik; és a kaliforniaiaknak minden joga megvan rá, hogy büszkék legyenek arra, hogy náluk született meg az Apple és a Google és sok minden más is, ami szerethető és hasznos. Texasnak sokat kell még tennie, hogy ide eljusson, és Austin is jogosan büszke arra  a szerepre, amit betölt a techvilágban. De Austin nem a Szilícium-völgy, és nem is kellene, hogy megpróbáljon az lenni. Gazdasági szempontból talán Houston a legérdekesebb hely Texasban, de Houston annyira különbözik a Szilícium-völgytől, amennyire csak lehet.

Egy új vidék-város szembenállásnak vagyunk tanúi a nyugati világban, és az urbánus területek egyre inkább balra tolódnak az Egyesült Államokban is. Van esély ennek a megváltoztatására, vagy a városok elkerülhetetlenül demokratává válnak?

A republikánusok talán úgy tudnának javítani az eredményeiken, ha kevesebb olyan beszédet tartanának, amelyekben azt fejtegetik, hogy a városok elfoglalhatatlan csatornatöltelékek. A konzervatívok megorroltak New Yorkra és San Franciscóra, de igazából magukba kellene nézniük és feltenniük a kérdést, hogy miért is akar annyi ember ezekben a városokban élni.

Hogyan vélekedik Donald Trumpról?

Nem hiszem, hogy Trump bármilyen szempontból alkalmas lenne arra, hogy az Egyesült Államok elnökeként szolgáljon. Kormánya amatőrsége és megvesztegethetősége már nyilvánvalóvá vált. Történt persze pár jó és hasznos dolog, mióta ő az elnök: jó bírákat nevezett ki és jó lépés volt az adóreform is. De szerintem 2020-ra a konzervatívok belátják, hogy Trump több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott.

És Orbán Viktorról?

Nem hiszem, hogy Orbán Viktor valóban elkötelezte volna magát a demokrácia és a liberalizmus mellett. Szerintem ő egy tekintélyelvű nacionalista, ráadásul szerencsétlen módon egy igazán ismerős fajta, és sajnos rossz hatással van számos jobboldalira Európában és az Egyesült Államokban. Azoknak a konzervatívoknak, akik hősként tekintenek rá, újra kellene gondolniuk az álláspontjukat.

Kevin D. Williamson (1972) a texasi Amarillóban született. A Texasi Egyetemen tanult angol irodalom szakon. 2018-ig a National Review konzervatív hetilap jobboldali libertárius nézeteket valló munkatársa. 2018 áprilisában három napig a liberális The Atlantic szerzője volt. Williamson a The New Criterion színikritikusa, vezette a Virginiában található, libertárius eszmék iránt elkötelezett George Mason University újságírói képzését, és dolgozott a New York-i King’s College adjunktusaként.

Könyvei: The Politically Incorrect Guide to Socialism (2011, Regnery); The End Is Near and It's Going to Be Awesome (2013, HarperCollins/Broadside Books); The Dependency Agenda (2013, Encounter Books); The Case against Trump (2015, Encounter Books).