Nyílt levél Bayer Zsolthoz

„Tisztelt Bayer Úr!

Elolvastam a rólam, mondjuk így: velem, az ATV-s beszélgetéssel kapcsolatos írását, és Karácsony szent este, a szeretet hírvivőjének, Jézus születésének napján, Jézuskövetőként mélyen elgondolkodtam úgy a szavain, mint a december 19-én történteken. Nehéz szívvel éltem meg az ünnepet. Ezért gondoltam, hogy nyílt levélben fordulok Önhöz.

Köztudott (nem én tehetek róla) nem egy hajóban utazunk, akkor sem, ha vannak a hajónak olyan részei, melyeket nagytakarítás idején akár együtt is sikálhatnánk. Mint abban a beszélgetésben említettem, egykor a Fidesz rajongója voltam, ezekben az ifjakban láttam a jobb jövőt. Kétszer voksoltam erre a pártra, akkor sem hazudtam el, amikor ballibesként ismert újságírók hülyéztek le emiatt. Mindkétszer gondolkodó polgárként, és nem fanatikus rajongóként döntöttem így, azaz: azért, mert elégedetlen voltam a hatalmon lévő koalícióval, és bíztam abban, hogy egy jó irányba tett változás megnyugtató lehet számomra, és hasznára lenne az országnak, és nekünk, a polgárainak. (Hornért nem rajongtam, sosem voltam Gyurcsány hívő, ha kifogásolni valóm volt, mondtam a magamét, és a voksaimmal büntettem. Ugyanígy vagyok most Orbánnal is: néhány dologban és ügyben nem állnék le vitatkozni vele, de több tucat olyan van, ami miatt igen, sőt ezek miatt gyakran szót is emeltem, publicisztikáimban, előadásaimban. Amikor csak tudtam, éltem a morgás jogával.)

Rónai Egonnal beszélgetve is ennek szellemében mondtam a magamét, aggódva a szeretett Országom jövőjéért, és ez akkor is igaz, ha Ön és elviekben társai másképp gondolják ezt a jövőt, és úgy vélik, az a helyes út, amit Önök képviselnek. Azóta, hogy lement ez a beszélgetés, naponta álltak meg különféle, más-más korú emberek, hogy a szavaimért köszönetet mondjanak, azért, mert helyettük és értük is kibeszéltem a fájó dolgokat. Az idősebbek elpanaszolták, hogyan maradtak magukra, özvegy magányosként, mert a jobb jövőjükért külföldre menekültek a gyerekeik, unokáikkal együtt, a fiatalabbak arról beszéltek, hogy a szívük szakad meg, de itt hagyják az országot. Nem sorolom, suttogva és bizalmasan beszéltek, bizony »hallgat a mély«. Zsolt, nem jó ez így, ugye? Erről beszélni kell, beszélnem kellett.

Amit elhibáztam, nem idézem ide, de kimondom: előbb említettem meg egy mástól hallott dolgot, mint helyes lett volna, és bár akkor is hezitáltam, mondjam vagy sem, kimondtam. Élő adás lévén ez így maradt. Nem az én állításom volt, amit mondtam, egy kórházi dolgozó szavait citáltam, de így is megbánthattam vele azokat, akiket érintett. Nem vagyok érzéketlen ember, azóta is bánt, ami történt, és keresem a lehetőséget, hogy ezt kifejezzem.

Karácsonyi családi együttlétünk alatt jutottam el odáig, hogy most írjak Önnek, és levelére reagálva kérjek bocsánatot a Miniszterelnöktől és Családjától. 

Ezzel is szeretném cáfolni azon szavait, miszerint nekem elment volna az eszem. Nem, kedves Zsolt, nem ment el, mint ahogy az elmúlt években írt publicisztikáim, regényeim és gyermekeknek írt verseim is igazolják: maradtam ugyanaz (!) a normálisan gondolkodó ember. Olyan, mint egykor voltam: aki Lúdas Matyiként állt ki a kisemmizettek, a megalázottak, a szegények és a semmibe vett emberek sorsáért, eközben azért ír, mert komolyan veszi, hogy »nyelvében él a nemzet«, és azért, mert hisz a jó szó erejében, abban, hogy a versekkel a nyelvi gazda-godás felé irányítgatja a kicsinyeket. Jelmondatom: »Fölemelni, értéket adni, gyönyörködtetni!« Ebből mindenki érthet.

Humoristaként sem, íróként és publicistaként sem tudott megvásárolni és megváltoztatni senki, elveimen sosem változtattam, maradtam párton, később pedig pártokon kívüli véleményt mondó, és ez által véleményformáló személyiség. Ezzel vagyok megáldva, és ezzel vagyok megátkozva. A jót akaró ember mondja a magáét, akkor is, ha szembe megy az árral, és akkor is, ha többen, vagy sokan vannak más véleményen. Ebben sajnos benne van a hibázás lehetősége is. Ez történt. 

Ezzel együtt, ahogy mondtam is Egonnak: már ki akartam menekülni a közélet zavaros vizeiről, mert úgy láttam, hogy a lényeg láthatatlan, amit látok, az pedig ingerlően zavaros. Lehet, ezután pláne ezt az utat választom, és az irodalomnál maradok, lehorgonyozva egy tiszta, a politikánál sokkal tisztább közegben. Hetven éves lettem, még van célom és dolgom: kislányomat szeretném fölnevelni.

Még egyszer: bocsánatát kérem a megbántott Miniszterelnöknek, és Mindazoknak, akiket még megbánthattam, és azoknak is, akik a lehető legrosszabbat gondolják, vagy gondolták rólam!”