Ekkora munka természetszerűleg nem lehet hibátlan

„Az elmúlt évek során szerzett-e olyan különleges tapasztalatot a Törvényalkotási Bizottság (TAB) elnökeként, amelyre nem számított?

A Törvényalkotási bizottság lényegében előzmény nélküli jogintézmény a magyar Országgyűlésben. Bár alkotmányügyekkel foglalkozó bizottság mindig működött, de – még ha vannak is hasonlóságok – az eljárásrendben olyan nagy a különbség, hogy lényegileg nem tekinthetjük a Törvényalkotási bizottság elődjének. E bizottság jelentősége abban áll, hogy a korábbi Házszabálynál lényegesen szigorúbb törvényhozási eljárásban a kormánytöbbséggel megegyező bizottsági többségnek itt van az utolsó lehetősége, hogy módosító indítványokkal beavatkozzon a törvényalkotási folyamatba. A személyes tapasztalatom is ebből a működési rendből adódik.

EGY TÖRVÉNY ELŐKÉSZÍTETTSÉGE ÉS A KODIFIKÁLÓ TÁRCÁNAK A SZAKMAI MUNKÁJA SEMMIBŐL NEM ÍTÉLHETŐ MEG JOBBAN, MINT HOGY MENNYI MÓDOSÍTÁS ÉRKEZIK MÉG A TÖRVÉNYALKOTÁSI BIZOTTSÁG ELÉ.

Sokszor elmondtam üléseken is, hogy a magyar törvényalkotás akkor működik jól, ha a Törvényalkotási bizottságnak csak rendkívül kevés esetben kell változtatni a törvényjavaslatokon. A házszabály a korábbiakhoz képest a Törvényalkotási bizottság módosítási szabadságát is erősen korlátozza: belső túlterjeszkedésre csak kivételesen, külső túlterjeszkedésre gyakorlatilag egyáltalán nincs lehetőség. Ahol a bizottságnak még sok feladata van egy törvényjavaslatnál, ott nem volt megfelelő a minisztériumi előkészítés.

Így akár a minisztériumok is értékelhetők, rangsorolhatók?

Mondhatjuk, igen, de szerencsére ez már nem az én feladatom.

A Házszabály indokolása is az volt, hogy lassuljon a törvényalkotás folyamata.

Ahol a Házszabály nem hagy kiskaput, ott a jogalkotás lényegesen lassabb lett. A törvények számának csökkentésénél ez egy olyan vállalás volt, amely sikerre ítéltetett. 2010 és 2014, de főleg ’10-12 között a normálistól lényegesen eltérő jogalkotási rohanás volt mind tárgyalási órákban, mind az új törvények, mind a törvénymódosító javaslatok számában. Akkor ezt egy mély erkölcsi, gazdasági, politikai és társadalmi válságból való kilábalás tette szükségessé, éppen ezért nagyon rossz lenne, ha ehhez hasonló újra bekövetkezne. A rendszerváltozás után az első, ’90-94 közötti Országgyűlés volt az, amely még hasonlóan sok törvényt fogadott el.

Mindkét időszak a nagy erejű strukturális változásokkal magyarázható.

IGEN, DE FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK, RENDSZERVÁLTOZÁS ’89-90-BEN VOLT.

A kétharmados felhatalmazás lehetőséget adott új alkotmány, illetve olyan törvények elfogadására és módosítására, amelyekre ’98-tól nem volt esély. Emellett az ország valóban nehéz helyzete eredményezte azt a hihetetlen sietséggel járó igyekezetet, jogalkotási kedvet, tenni akarást, amely a 2010 utáni törvényhozási cunamit eredményezte.

EKKORA MUNKA TERMÉSZETSZERŰLEG NEM LEHET HIBÁTLAN,

de ha megnézzük, hogy 2010 óta honnan hova sikerült eljutni, akkor okkal mondhatjuk, hogy nem tévesztettünk irányt. Ezzel együtt a nagy törvényhozási sietség az akkori Házszabály összes hibáját felszínre hozta. Őszintén szólva paradox módon az, hogy azt a törvényhozási gyakorlatot megengedte a korábbi Házszabály, az az ország szempontjából akkor inkább előnyös volt, de a Házszabály megítélése szempontjából viszont jogos kritikák sorát eredményezte.”