A tiltakozás iskolája

„A kilátásba helyezett »köznevelési kerekasztal« ily módon aligha vezet érdemi változáshoz. A »bár vannak még hibák, de jó irányba haladunk« szólamú nyilatkozatok, a »balhéval nem lehet eredményt elérni« típusú fenyegetések, a nagyjában-egészében mindenki által utált Klik melletti kormányzati hűségeskük, a tiltakozók lejáratására tett kísérletek meg a más szakmák tanárok ellen fordítására irányuló törekvések világossá teszik, hogy a kormány egy tapodtat sem akar mozdulni. Az időt húzza. Arra számít, hogy csúcspontját elérve a tiltakozás kifullad. A közoktatást nem lehet kiemelni az Orbán-rendszer keretei közül. Ha a közoktatási tiltakozás nem nyer politikai keretet – vagy mondjuk egy kicsit szégyenlősebben azt, hogy ha nem lép át egy tágabb közéleti dimenzióba –, akkor idővel összecsuklik. Ha pedig megszervezi magát mozgalomként, akkor a NER a politikai ellenfeleknek fenntartott eszközöket veti be, hogy leszámoljon vele.

Ez mindaddig így megy majd, amíg Orbán mértéket nem téveszt, és egy napon túlnő rajta egy tiltakozó akció.

Nem arról van szó, hogy addig minden felesleges. Ellenkezőleg, valószínűleg az oktatási tiltakozás is hatásosabb lehetett volna, ha nem várják meg, amíg a »köznevelés« magjai szárba szökkennek. Csupa olyan problémával kell ugyanis szembenézni, amelyeket többen előre jeleztek. Korábban mégis felülkerekedett a félelem vagy a hitetlenkedés, hogy ilyen nincs, ilyet nem lehet.

Valószínűleg az a tapasztalat is hiány­zik mindannyiunkból, hogy számít a tiltakozás: eredményre vezet, közösséget teremt, szervezkedési tudást halmozhatnak fel azok, akik részt vesznek benne. Ha egy tiltakozássorozat következménye pusztán annyi lenne, hogy kinő belőle egy újabb, ahelyett, hogy évekre megszakadjon a történet, már az is mindent megváltoztatna.”