„A Jobbik kapcsán két közkeletű tévedés verseng. Az egyik az, hogy kegyetlen, agresszív fasiszták, akik utálják a zsidókat meg a cigányokat. A másik szerint erről szó sincs, kedves és jámbor emberek ők, akik utálják a zsidókat meg a cigányokat, mint minden rendes fehér magyar. Csakhogy a valóság az, hogy zsákmányra éhes, cinikus bizniszpszichopaták, akik olyan áruval házalnak, amelyben maguk sem hisznek. Mindenki eldöntheti magában, hogy ez számára vajon jó vagy rossz hír.
A fenti állításra a legfényesebb bizonyíték az a szuperkommersz médiakampány, amit néhány napja indítottak útjára. Zöld pázsit, kutya, madárcsicsergés, és egy vonzó kertváros középosztályos idillje, szigorúan harminc alatti és szép szereplőkkel. Lehetne valamelyik mobilszolgáltató reklámja, esetleg egy internetes társkereső cég image-filmje. Árad belőle a reklámipar számtalan gyomorforgató trükkje, amelyekkel az elmúlt húsz év során tudatosan és tervszerűen mosták az agyunkat. A radikalizmus mindössze abban érhető tetten, hogy az új arculat radikálisan hátat fordít mindannak, amit a Jobbik eddig jelentett.
Az autópályák környékén megjelenő óriásplakát rendkívül pofátlan schmittelése a Benetton klasszikusának. A kínai fiatalember helyére a pártszóvivő került, a néger srác pedig maga Vona Gábor. Sehol egy gárda-egyenruha, rovásírásnak vagy tarsolylemeznek nyoma sincs. Ha Atilla nagykirály vágtatna el mellettük, kizárt, hogy felmerülne benne, hogy ezek a fiatalok a színes pulóvereikben az ő nagyságának az örökösei. Legfeljebb az futna át az agyán, hogy talán buzik.
Az image-kampányok a legaljasabb marketingmódszerek közé tartoznak. Nem gondolkodó, autonóm emberekhez szólnak, célcsoportjaik tagjait ostoba, érzékeiknek kiszolgáltatott ösztönlényekként kezelik. Soha nem a tudattal, mindig a tudatalattival kommunikálnak. Nem informálni, de még csak nem is meggyőzni kívánnak bennünket, mindössze egy kellemes és vonzó környezetben elhinteni a termék logóját és szlogenjét. A beültetett mém ezt követően a tudattalan homályában várja, hogy a szupermarket zsúfolt polcai előtt vagy a szavazófülke tanácstalanságában szembe ötlő látványa ismerős legyen számunkra, és ez az emlék kellemes, otthonos, bizalommal teli érzetet keltsen. A túlkínálattól sújtott fogyasztó és választó egyaránt szorong, hogy rossz döntést hoz, és álnok kezek kicsalják a pénzét akár a pénztárnál, akár újabb és újabb adók formájában. Az image-kampány arra szolgál, hogy a marketingcéget megbízó ügyfél piaci vagy politikai termékét a célcsoport tagjainak családtagjává emelje, hogy annak választása olyan természetes és magától értetődő legyen, ahogy gyermekünket habozás nélkül fogjuk kézen az óvoda zsibongó gyerektengerében.
A ma már halott Wermer Andrásnak, a Fidesz egykori kampányfőnökének mára legendássá vált mondása így hangzott: »A politikust ugyanúgy kell eladni, mint a mosóport.« Ez a mondat - éppen mert sebészi pontosságához kétség nem fér - számomra az elmúlt évtizedek legsötétebb szentenciája. Tartalma kiüresíti a képviseleti demokrácia és a népszuverenitás fogalmait, minden lényeges határt elmos a közhatalom és a szervezett üzlet között, vagyis a Napnál világosabban leplezi le a médiademokrácia hazug kulisszáit. Úgy tűnik, a nagy áttörés reményében immár a Jobbik is alkalmazkodik a politikai marketing Wermer által ismertetett alapelveihez.
Mit mond el egy politikai pártról, hogy tegnap még az RTL lerombolt székházának hűlt helyét akarta sóval behinteni, ma meg olyan üzenettel áll elő, ami semmiben sem különbözik a kereskedelmi tévék reklámszpotjaitól. A Jobbik vezetői annyira áhítják a politikai térhódítást, hogy készek az emberek fejében élő - és nem kevés szavazatot hozó - militáns, buzizó, cigányozó arculatot erre a kommersz image-re cserélni. Vona Gábor a hatalom igézetében immár egy laza playboy, aki méretre szabott zakója zsebéből bármikor előránt egy üveg jéghideg és pezsdítően szénsavas Coca-Colát, ezzel pedig érvénytelenít mindent, amit a Jobbik politikai szerepével kapcsolatban eddig érteni véltünk.
Az a cinikus arcátlanság, amivel a Jobbik a komplett társadalmat és főleg persze a saját szavazóit hülyére veszi, a kilencvenes évek SZDSZ-ét idézi. Bevégeztetett. A Jobbik többé semmiben sem különbözik a pártartisztokrácia többi tagjától. Romlott és profi hazudozók. Csupán egyetlen ciklust töltöttek a Parlamentben a havi hétszázötvenezres fizetéssel a zsebükben, és máris megtagadták azt a néhány pontot, ami vállalható volt a programjukból, azzal a jópárral együtt, ami vállalhatatlan. Hová züllhetnek még? Attól tartok, kénytelenek leszünk végignézni. A jövőt nem lehet megállítani.”
