Az image-kampányok a legaljasabb marketingmódszerek közé tartoznak. Nem gondolkodó, autonóm emberekhez szólnak, célcsoportjaik tagjait ostoba, érzékeiknek kiszolgáltatott ösztönlényekként kezelik. Soha nem a tudattal, mindig a tudatalattival kommunikálnak. Nem informálni, de még csak nem is meggyőzni kívánnak bennünket, mindössze egy kellemes és vonzó környezetben elhinteni a termék logóját és szlogenjét. A beültetett mém ezt követően a tudattalan homályában várja, hogy a szupermarket zsúfolt polcai előtt vagy a szavazófülke tanácstalanságában szembe ötlő látványa ismerős legyen számunkra, és ez az emlék kellemes, otthonos, bizalommal teli érzetet keltsen. A túlkínálattól sújtott fogyasztó és választó egyaránt szorong, hogy rossz döntést hoz, és álnok kezek kicsalják a pénzét akár a pénztárnál, akár újabb és újabb adók formájában. Az image-kampány arra szolgál, hogy a marketingcéget megbízó ügyfél piaci vagy politikai termékét a célcsoport tagjainak családtagjává emelje, hogy annak választása olyan természetes és magától értetődő legyen, ahogy gyermekünket habozás nélkül fogjuk kézen az óvoda zsibongó gyerektengerében.
A ma már halott Wermer Andrásnak, a Fidesz egykori kampányfőnökének mára legendássá vált mondása így hangzott: »A politikust ugyanúgy kell eladni, mint a mosóport.« Ez a mondat - éppen mert sebészi pontosságához kétség nem fér - számomra az elmúlt évtizedek legsötétebb szentenciája. Tartalma kiüresíti a képviseleti demokrácia és a népszuverenitás fogalmait, minden lényeges határt elmos a közhatalom és a szervezett üzlet között, vagyis a Napnál világosabban leplezi le a médiademokrácia hazug kulisszáit. Úgy tűnik, a nagy áttörés reményében immár a Jobbik is alkalmazkodik a politikai marketing Wermer által ismertetett alapelveihez.