Könyörgöm, mégis mi köze van egymáshoz Dibusz bakijának és a NER-nek?

Engem aztán nem érhet az a vád, hogy nagy Fradi-szimpatizáns lennék. Ami azt illeti, szombathelyi születésűként azok közé tartozok, akik a Haladásért szorítanak – manapság kevés sikerélmény kíséretében. Van elég bajom a saját csapatunk sokéves mélyrepülésével, ugyanakkor ezt nem teszi elviselhetőbbé egy másik csapat égése. Sőt, szerintem az a normális, ha magyarként a nemzetközi porondon magától értetődően a mindenkori magyar érdekeltek sikeréért szorítunk. Így aztán édes mindegy, ki vesz részt éppen az európai kupaküzdelmekben, én őszintén szurkolok a sikeréért, hiszen (nemzetközi vetélkedés lévén) az valahol mindannyiunk sikere. (Igen, a jövő héten még a Zalaegerszegnek is szurkolok, igen, szombathelyiként, mert előbb vagyunk magyarok, mint vasiak vagy zalaiak. Ez így van rendjén.)

Éppen ezért voltam rettentően csalódott és dühös szerda este. Higgadtabb munkatársaim tartottak csak vissza attól, hogy vitriolos stílusú publiban írjak javaslatot a Fradi-mezben aznap este pályára lépők számára arra vonatkozóan, milyen égtájra váltsanak egyirányú menetjegyet – és pontosan azért, mert az egész nemzet számára szégyen volt az, ami akkor a Groupamában történt. Az a hozzáállás, az a teljesítmény kritikán aluli volt, ami ilyenkor nem csak egy játékosra, nem csak a klubjára, de egy országra is rossz fényt vet.

Vannak ugyanakkor olyan reakciók, amelyeket nehéz hova tenni. Ezek pedig véletlenül sem sportszakmai kommentárok, nem a dühös fradisták feszültséglevezetései, nem csalódott hozzászólások, hanem egytől egyig azoknak a teljesen logikátlan és sajnos keserű utálattól (meg nem kevés kárörömtől) megspékelt megjegyzései, akik képtelenek elválasztani egymástól egy mezei selejtezőt és a nagypolitikát. A minap is ráakadtam pár ilyenre, Dibusz bődületes potyáját mutogatták, rögtön NER-ezve, meg stadionbontást követelve. 

Bevallom, sajnálom azt, akinek mindenről Orbán Viktor jut eszébe és nem értem, miért kell még egy feröeri gólban is magyar belpolitikát látni. 

Attól tartok, hogy nagyon megkeseredett lélekre vall, ha valaki kárörvendően nézi egy honfitársunk hibáját és rögtön azt keresi, kit szidhat még, kire mondhat valami rosszat, kit utálhat még jobban, merre indíthatja a sárdobálást. (Miért ez a sok gyűlölet?) 

De rendben van, játszunk el a gondolattal egy pillanatra. Mondjuk, hogy a potyagól (is) a NER lelkén szárad, illetve hát minek Magyarországra stadion, ha azokban nem csak győzni lehet, mi több, a focista odabent óriási hibát követhet el pályafutása egy pillanatában. Ugyanezen logika alapján, ha az éppen zajló vizes világbajnokságon valamelyik úszónkat kizárják, mert túlizgulja a rajtot és miatta kell visszafújni a mezőnyt, holnaptól követeljük az összes uszoda lebontását? Ha egy nagyformátumú, gyönyörű életművel rendelkező színművészünk ma este belesül a szövegébe, hirdessük ki, hogy a teljes kultúrpolitika megbukott és légkalapáccsal essünk neki a színházainknak? Mi lesz, ha egy doktor orvosi műhibát vét...?! 

Nyár van, ráadásul magunk mögött hagytuk a brutális hőséget is. Lazuljunk le egy percre, vegyünk mély levegőt és vegyük észre, hogy egyrészt nem minden (a) politika, másrészt hogy elfáradt lelkeinket mennyi szépség és jóság vigasztalja, amihez elegendő csak körülnéznünk. Hogy nem épül ép társadalom gyűlölet-kövekből. Mert ha egy kapus hibája után is azonnal megvan egy széles kör, akit utálni kell, az nagy baj. És nagyobb szégyen nemzeti szinten is, mint a Ferencváros kiesése.

Még egyszer: nyilvánvalóan égő volt, amit a Fradi a Klaksvík ellen művelt. De legyünk már észnél, nagyon szépen kérem!

Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt