Végre!

„Szuverenitás, függetlenség, ugyan már! Régi, megkopott jelszavak ezek, melyeket az unió annak idején csaliként használt, ám fennállása óta rendre megsért, de lassan már példát se tud mondani arra, hogy valaha is figyelembe vette volna e két, nemes szempontot, amikor döntéseit meghozta. Kicsit visszamenve az időbe, hadd hozzak fel néhány példát a függetlenség uniós híveinek bennünket is sértő viselkedéséről, bizonyítva, hogy a kezdetektől próbáltak bennünket átnevelni saját ízlésük szerint. Nem igazán sikerült, ezért máig dühösek.

Nos, a »régmúlt időkben«, azaz 2011-ben, annak is júniusában az Európai Parlament plenáris ülésén a magyar Alaptörvényt támadták példátlan gyűlölettel az EU szocialistái és liberálisai. Gondolom, azzal a szándékkal is, hogy szokjunk hozzá a tőlük folyamatosan ránk zúdított rágalmakhoz. Holott az alkotmány minden ország belügye. Ám szemrebbenés nélkül beleszóltak. Azóta is ezt teszik. Ez csak egyetlen példa arra, hogy üldöztetésünk már igen korán elkezdődött. Ám jól emlékszem arra is, hogy amikor bizonyos Viviane Reding alapjogokért felelős európai biztos hazánkban járt, nyomban felszólította Magyarországot, hogy állítsa le abortuszellenes kampányát, mert az sérti az anyák önrendelkezési jogát. Ő meg a magyarok önrendelkezési jogát sértette, de az nem számított, s ma sem számít. Ennyit a függetlenségről. Szuverenitásunk megkérdőjelezése azóta is mindennapos, elég ha csak a gyermekvédelmi törvényünkkel kapcsolatos palávert említem, de »van másiiiik!« – most éppen azon vannak felháborodva, hogy a magyar állam szeretné ismét tulajdonába venni a budapesti repülőteret. Magyarán, nekünk nem szabad az elkótyavetyélt nemzeti vagyonunkat visszavásárolni. Nehogy itt maradjon a haszon. Nos, példa a sarokba szorításunkra, az abnormális cselekedetek ránk kényszerítésére sajnos már számtalan van.

Jó ideje már a vak is láthatja, az egész uniós cirkusz a kirablásunkról, másod-, harmad- vagy negyedosztályú létünkről és a kettős mércéről szól. Egy olyan intézményről, amelyben az egyeseknek mindent szabad (luxusbörtön jár érte fenyítésképpen), a ketteseket viszont örökösen ki kell oktatni, meg kell alázni, parancsra. Azóta már igencsak megtapasztaltuk, hogy az EU-ban nincs belügy. Lassan már szavakban sem, a tettekben viszont rabszolgák vannak és rabszolgatartók. Ez utóbbiak meg ugyanazok, akik Trianont kifőzték, most is prédának tartják Magyarországot, s rablóterveikhez most is megtalálják a magyar hazaárulókat. Ezért kell káoszt kelteni, tüntetéseket támogatni, s minden szinten zavart kelteni. A zavarosban lehet ugyanis a legjobban halászni. Ezért mondom én, hogy végre egyszer igaza van az Európai Parlamentnek. Bizony, nem érdemeljük meg, hogy betöltsük az Európai Tanács soros elnöki tisztségét, mert oda jutottunk, hogy ezekben a kompromittálódott szervezetekben – erkölcsi megítélés szempontjából – szégyen benne lenni.

Az pedig, hogy náluk más az érdem mint fogalom megítélése, az legyen az ő dolguk. Mi meg örüljünk, hogy ez egyszer sikerült egyetérteni az unió magasságos uraival, a ki mit érdemel kérdésben.”

Nyitókép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq