Hiszem, hogy ugyanúgy megvannak a saját, mindennapi hegyeink,
amiket ésszel, erővel, érthetetlen szenvedéllyel mi magunk is megmászunk életünk során. Lehet, kicsit biztonságosabbak, túlélhetőbbek, teljesíthetőbbek, de gyakran ugyanolyan irracionálisak, mások számára érthetetlenek. Ugyanúgy megvannak saját csúcstámadásaink, kudarccal és győzelemmel, tanulsággal és tragédiával. Nélkülük üres, kiszámítható, teljesítmény nélküli lenne életünk. Sosem tudnám Suhajda Szilárdot követni a Mount Everest meghódításában, az én mércémmel esztelen a kockázat, de sosem tudnék a saját hegyeim nélkül létezni.
Az expedíció öröksége is eszemben járt. Hogy érint minket, a Himaláját otthonról csodálókat vagy épp rettegőket a végzetes vállalkozás? Meggyőződésem ugyanis, hogy túl azon, miszerint az oxigénpalack nélkül a legmagasabbra jutó magyar keserédes rekordját magunkénak tudhatjuk, sokat kaptunk Szilárdtól. Az ő sorsát, emberfeletti teljesítményét, majd a megmentésére tett kísérlet ólomnehéz híreit százezrek kísérték figyelemmel. És ahogy a hozzászólásokból tükröződött: értő, aggódó, féltő szeretettel. Világnézettől függetlenül, őt és egymást bíztatva, megerősítve.
Suhajda Szilárd sorsából kivételes pillanatok fakadtak,
olyanok, amik sajnos meglehetősen ritkák mindennapjainkban.