Valamikor, normálisabb időkben a kritikus szépen elment a színházba, moziba, mindenfelé, hogy személyesen győződjön meg arról, mi a szép és mi a pocsék. Tulajdonképpen nincs abban semmi csodálnivaló, ha a kulturális újságíró megnézi, amiről írni szándékozik. Csakhogy a magyarországi baloldal bravúros ütemváltásra is képes: nekik már nem kell megnézniük semmit.
Bőven elegendő, ha hónapokkal a bemutatók előtt kirázzák az ideológiai koffert, és felfedezik, hogy veszedelmes orbánizmus minden magyar film, amiben ők nincsenek benne. Ha pedig konkrétan már mindent elsütögettek túlárazásról és nívótlanságról, akkor következik az, hogy tessék, itt van még Rákay Philip is. Hajdanán sokadmagammal azért fohászkodtam, hogy jöjjenek végre olyan rendezők, forgatókönyvírók, producerek, akik nézhető filmeket forgatnak. Annak idején, amikor munkaköri kötelességem miatt bekukkantottam a filmszemlére, valósággal belesüppedtem az álvalóságba.”
Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton